risk911

Két idézet Líbiából

2011-03-18T15:49:00.004+01:00

Nic Robertson, a médium

A CNN tudósítója, Nic Robertson tegnap írt néhány érdekes tweetet, kezdve ezzel. Ebben arról számolt be, hogy percekkel az előtt, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa szavazott volna a líbiai rezsim elleni határozati javaslatról, Szaadi Kadafi afféle utolsó próbálkozásként (hogy a javaslat elfogadását megelőzze), "azt mondta nekünk, a Kadafi-párti hadsereg nem megy be Bengáziba".

Robertson még hozzátette, Szaadi megígérte: megkísérlik lehetővé tenni a civilek távozását, humanitárius szervezeteket engednének be az országba, hogy a rászorulók segítséget kapjanak, a város ellen pedig nem vetnek be nehéztüzérséget. Ma a CNN élő adásában végre megkaptam a megerősítést, amit vártam: Szaadi Kadafi telefonon hívta fel Nic Robertsont, saját maga, közvetlenül, hogy ezt a tudtára adja.

Kifejezetten CNN-effektív kommunikációs csatornát keresett tehát, miután apja nemrég még azzal fenyegetőzött, hogy kerületről kerületre (helyi változatban "zenga-zenga"), házról házra számolják majd fel az ellenállást Bengáziban...

A felkelők véleménye a beavatkozásról

Belényi Dániel Líbiából tudósít jelenleg, és egy friss blogbejegyzésében idézi, amit az egyik felkelő mondott neki a lehetséges külső beavatkozással kapcsolatban, azt illetően, ha szárazföldi csapatok bevetésére kerülne sor (amit nyíltan egyelőre nem terveznek a repüléstilalmi zónát létrehozni igyekvők):

„Mivel sok vesztenivalóm nincs, harcolok. Csak adjanak fegyvert. Amikor elkezdődött a felkelés, megjelentek az afrikai zsoldosok. Sokakat megöltünk közülük" – komorul el, majd hozzáteszi: "Láttuk, mi megy Irakban, ha megjelennek az amerikaiak. Azt akarjuk, hogy támogassanak minket, de ne szállják meg az országot. Ha egy amerikai katona Líbia földjére teszi a lábát, megölöm. Akkor ellenük fogok harcolni.”

Spekuláció, de azért feltételezem, hogy ezen a téren francia vagy brit csapatok sem jelentenének annyira nagy különbséget. Viszont mielőtt valaki térségspecifikus tényezőnek látná, hogy az elnyomás helyébe kvázi-megváltóként lépő külföldi csapatoknak sem feltétlenül örül a felszabadított helyieknek legalább egy része, instant történelmi példaként íme, az alábbi poszter, 1956-ból (az ELTE egyik épületében van kiállítva).

Bónusz: az izraeli újságíró és zenész, Noy Alooshe remixe Kadafiról, a "Zenga Zenga dal" (nem vicc, ez a címe, csak persze magyarul jobban jön ki). Állítólag számos arab országban népszerű lett március eleje óta.

Non-(science-)fiction: Petraeus tábornok az azimuton

2011-03-16T10:27:00.009+01:00

azimuth: "The horizontal angular distance from a reference direction, usually the northern point of the horizon, to the point where a vertical circle through a celestial body intersects the horizon, usually measured clockwise. Sometimes the southern point is used as the reference direction, and the measurement is made clockwise through 360°."

(forrás)

Miért kerül ide ez a szócikk? Mert ezt a szót - magyarul a megfelelője simán "azimut" - használta Petraeus tábornok a szenátusi meghallgatásán tegnap, miközben az afgán helyzetről számolt be. Így fogalmazott:

"Az előrehaladás, amit elértünk, a megfelelő azimutra helyez bennünket, hogy valóra válthassuk a tavaly novemberi Lisszaboni Csúcson elhatározott célokat, vagyis hogy az afgán erők vegyék át a vezető szerepet 2014 végéig."

Petraeus olyasmiről beszél, aminek sikerülnie kell. Fontos stratégiai értelemben, fontos a nyugat-európai demokráciák türelme szempontjából, fontos az amerikai elnökválasztási ciklus szempontjából, fontos a költségcsökkentésekkel szembenéző amerikai haderő szempontjából. Hogy kétségek vannak a kivitelezhetőséget illetően? Persze, hogy vannak.

Ilyen körülmények között kissé barokkos, de bámulatos kommunikáció tanúi vagyunk. Az "azimut" terminus egyszerre elkápráztatás, figyelemelterelés, orientalisztikus kulturális érzékenység - és mindezen túl még egy csipetnyi stratégiaiság is van benne... Az azimut ugyanis arab eredetű szó. Egyfajta eltérési szögre utal: leegyszerűsítve (mert én csak így tudom) egy referenciasíkra értelmezve közös pontból induló vektorok eltérésének mértékéről van szó - a szögről, amelyet a mi vektorunk egy referenciavektorral zár be. Ahogyan a mindentudó Wikipedia is mutatja:

Az Afganisztánra utaló szövegkörnyezetben ez utalhat sok mindenre, de nyilvánvalóan előrejelezheti az afgán erők fokozatos (és persze "feltételeken alapuló" stb. ) önállósítását is, a tőlük elfelé mutató tendenciát.

Rosszmájúak és realisták persze figyelmeztethetnek ennek kapcsán a valóságtól való elhajlásra is. Petraeus folyamatosan előrehaladásról beszél, de egyelőre nem igazán biztatók az adatok - bár egy ideje nehéz beszerezni őket, és ezért a trendek képét nem tudom teljesen aktuálisra frissíteni. Az ANSO alábbi adataiból a lényeg így is látszik: 2010. őszig egyértelműen romló trend tapasztalható.

A Toyota-háború visszatér

2011-03-09T11:05:00.004+01:00

Kivételesen most máshová irányítanám át az olvasót: saját, különbejáratú blogomra, ahol röviden, de velősen a líbiai háború tapasztalatait illetően próbálok levonni néhány, remélhetőleg érdekes következtetést. Link az íráshoz a Külpraktika blogon.

Ízelítő: "Kadafi erői ellen mobilitást biztosító technikai eszköznek Toyotákra hagyatkozó lázadóerők támadnak. Ugyanazokra a swarming (kb. rárajzás) taktikákra támaszkodnak, melyek a csádi erőknek is jól jöttek a líbiai csapatok kiűzéséhez, és az általuk támogatott - egyébként Toyotákra szintén támaszkodó - csádi erők ellenében, annak idején, az 1980-as évek során..."

Tehát, még egyszer, link itt.

A megválasztott képviselők befolyásolása, vagy egy újságíró feltűnési viszketegsége?

2011-02-28T15:00:00.002+01:00

A címben szereplő kérdést illetően az igazság alighanem valahol középütt található. Michael Hastings, aki tavaly - méltatlan módon - ki tudta buktatni Stanley McChrystal tábornokot az ISAF éléről a Rolling Stone magazinban megjelent, helyenként harmatgyenge cikkével, most újra próbálkozik. Ezúttal a NATO afganisztáni kiképzőmissziójának (NATO Training Mission-Afghanistan) a parancsnokát vette célba, és valószínűleg nagyon szeretné, ha William Caldwell altábornagy emiatt elveszítené az állását. Elítélendő-e ezért? A történet fényében, amelyet tálal, én azt mondom, végső soron legitim, de nem támogatásra érdemes a próbálkozása, tehát Caldwellnek nem kellene emiatt elveszítenie az állását.

A képen Caldwell egy frissen végzett afgán katonával ráz kezet éppen.

A kirobbantott ügy lényege az, hogy a NATO TM-A parancsnoka a befolyásos VIP-vendégek, pl. amerikai kongresszusi képviselők, köztük például a beszerzésekkel foglalkozó képviselőházi bizottság vezetője, vagy az odalátogató európai külügy- és belügyminiszterek számára igyekezett a NATO TM-A érdekeit a lehető leghatékonyabban eladni, és ehhez kifejezetten az információs műveletekben jártas embereit hasznosította, köztük a nemtetszésének a médián keresztül hangot adó Michael Holmes alezredest.

Utóbbi aggályosnak tartotta ezt, belegondolván, milyen "halálos" képességekkel bír ő tulajdonképpen. A cikkben így nyilatkozik megfontolásairól: "Az én feladatom az, hogy játsszak az emberek fejével, hogy elérjem, az ellenség úgy viselkedjen, ahogy mi szeretnénk. Számomra tilos, hogy ezt a saját embereinkkel tegyem."

Én ezen a ponton félrenyeltem a reggeli kávémat. Lehet, hogy ez is Holmes tervének része volt, bár a belőlem feltörő röhögés már aligha. A lélektani hadviselés egyébként hasznos dolog, senki félre ne értsen, de azért általában nem így működik, ahogy Holmes beállítja. Nem olyan, mint kalapáccsal beverni egy szöget a fába - vagy X effektussal elérni Y hatást; és ha a megrendelő nincs megelégedve, visszafizetjük a pénzt... na persze.

Hastings cikkének egyik legviccesebb pontja az, amikor a végén azt sugallja, hogy Carl Levin szenátor azért támogatja az afganisztáni kiképzőmisszió költségeit, mert az agyába plántálták, mit kell tennie. Levin kissé bosszúsan reagált is erre, megjegyezve, hogy évek óta saját maga igyekszik Afganisztánnal kapcsolatban mindenféle hasznos gondolatokat plántálni a közvélemény és a képviselőtársai fejébe.

Ezzel együtt nem teljesen érdemtelen a történet feltárása. Caldwellt menti, hogy a NATO TM-A-ban dolgozó infoműveletesek a kiképzőmisszió részeként aligha vehetnék nagy hasznát specializációjuknak az ellenséggel szemben (a kiképzőmisszió jellegéből adódóan). Az afganisztáni műveletek költségvetését és a misszió megvalósíthatóságát aláásó kongresszusi képviselő vagy más politikus ellenben felfogható egyfajta fenyegetésnek is a katonák szemszögéből. Ezért erős kísértés lehet - bár a demokratikus polgári-katonai kapcsolatok szempontjából erősen kétes megoldás - megpróbálkozni azzal az intenzívebb meggyőzéssel, amelyre Caldwell az infoműveleteseit igénybe vette. Ha minden igaz, előre részletes egyéni profilt készíttetett a Camp Eggersben, a kiképzőmisszió bázisán megforduló látogatókról, és kifejezetten "érzékeny pontokat", vagyis fogást keresett rajtuk (feltételezem, például olyan érveket, amelyek az adott illetőre erősebben hathatnak).

Mi hozható fel mentségként a védelmében? Ha nem az infoműveletesek a maguk módszerességével, azért a NATO TM-A vezetői ezt legalább maguktól és "nem-módszeresen" megtették volna mindenképpen, ha Holmes "halálos" praktikáit nélkülözniük kellett volna, akkor is. Az az elgondolás pedig, hogy egy kongresszusi képviselőt az afganisztáni látogatásakor mindenféle hatás érhet, csak éppen a biztonságáról gondoskodó, kint állomásozó katonák nem szabad, hogy hassanak rá bárhogyan is, a gyakorlatba átültethetetlen, életidegen ötlet.

Hastings, a cikkíró nem fogta fel amúgy, hogy a NATO TM-A alapvetően éppen az általa érzékelhetően támadott háborús részvétel befejezésének a felgyorsítása érdekében történik. Úgyhogy ha valaki vele szemben kritikusabb írásra kíváncsi - mert Hastings megérdemli -, annak ajánlom ezt a cikket is Joe Harlantől.

A tunéziai iszlamisták rögös útja a politikai beilleszkedés felé

2011-02-27T21:41:00.011+01:00

Az iszlamista mozgalomnak a Ben Ali utáni új Tunéziában igen komoly kihívásokkal kell szembenéznie, hogy részt vehessen a demokratikus politikai rendszer kiépítésében. Az autoriter elnök távozott, de az őt szolgáló diktatórikus politikai struktúra, valamint a rezsimnek az évtizedeken át sikeresen fenntartott - és a nyugat által is támogatott -, az iszlamista veszedelemről szóló retorikája nehezen lesz képes szertefoszlani. Az en-Nahda (Reneszánsz) Mozgalom, mely pártként soha nem válhatott politikai tényezővé Tunéziában, Ben Ali távozása után új identitásának kialakításán fáradozik, ám korántsem zökkenőmentesen. A mozgalom február 1-én fordult az átmeneti kormányhoz, hogy 53 bejegyzett taggal (közülük 8 nő) hivatalos elismertséget kérjen, ám ezidáig nem kapott választ.

Az 1989 óta száműzetésben vagy földalatti mozgalomként működő iszlamistáknak népszerűségük erősítésére adhat lehetőséget, ha kihasználják hagyományosan jó kapcsolataikat a Ben Ali-rezsim által el nem ismert ellenzéki pártokkal. Még 2005-ben hozták létre közösen az Október 18-a mozgalmat, melynek tagjai között szerepelt Nedzsib Sebbi a Progesszív Demokrata Pártból, a Tunéziai Kommunista Munkáspárt, a Kongresszus a Köztársaságért Párt tagjai és más emberjogi szervezetek. A mozgalom célja a polgári és politikai szabadságok kivívása volt: szólás- és gyülekezési szabadság, a pártok hivatalos elismerése. Számos közös nyilatkozatot tettek közzé a politikai pluralizmusról, a nők jogairól és a lelkiismeret szabadságának témájában. Ezek a közös nyilatkozatok sokban hozzájárultak ahhoz, hogy a tunéziai iszlamisták imázsa eltávolodjon a Ben Ali által terjesztett, az en Nahdát keményvonalas szélsőséges mozgalomként bemutató rémképtől.

Az iszlamisták mérsékelt programja

A mozgalom ikonikus vezetőjének, Rasid Gannusinak politikai programjában nem szerepel az iszlám állam megalapítása, sem a saría törvényének bevezetése Tunéziában. A vallás kikényszerítésének lehetetlenségét szem előtt tartva a tunéziai iszlamisták a pluralizmus és diverzitás tiszteletben tartásával végeznék politikai tevékenységüket. Az iszlamista vezető ugyan a hetvenes években még támogatta az iráni iszlám forradalmat, ám az 1979-es iráni események kimenetele súlyos kétségeket támasztott benne, s 1981-re elhatárolódott az iráni rezsimtől, mely pedig anyagi támogatást is nyújtott a tunéziai iszlamistáknak. Gannusi álláspontja szerint az iráni iszlám állam csupán az egyik, és nem az abszolút módja az iszlám állam életre hívásának. Tunézia esetében szerinte más stratégiával kell fellépni e cél érdekében: fokozatosan és erőszakmentesen kell az iszlám társadalmat felépíteni, a meglevő intézményekben való részvételen keresztül, melyeket lassanként kell megreformálni. Az iszlamista mozgalom pártként sem kívánja a politikai szférát monopolizálni, mert azzal csak egy új diktatúrával cserélné fel a meglevőt. Az en-Nahda mozgalom mérsékelt irányvonala már kialakulása után is tisztán látszott, és a szalafizmustól radikális elfordulást jelentett az 1985-ben kiadott nyilatkozatuk, melyben kijelentették, hogy a saríát nem lehet minden pontjában a modern társadalomra alkalmazni, hanem igazítani kell a jelen kor követelményeihez.

Az en-Nahda referenciája az iszlám, de a párt programja a demokratikus értékrenden alapul. A tunéziai iszlamisták a török AKP-nak (Igazság és Fejlődés Pártja) a muszlim világ számára modell értékű programját tartják követendő példának. Gannusi eszméinek hasonlóságát bizonyítja, hogy műveinek nagy részét lefordították törökre. Ugyanakkor az iszlamista vezető tisztában van azzal, hogy Tunézia más fejlődési ívet jár be, mint Atatürk Törökországa, ugyanis Tunéziában nincsenek hagyományai a demokratikus intézményeknek. Az en-Nahda párt az AKP politikájához hasonlóan elfogadhatónak tartja az együttműködést a többi párttal és a Nyugattal egy szekuláris és demokratikus politikai rendszer keretein belül.

A július 15-re kiírt választásokon az iszlamisták nem akarják ugyanazt a hibát elkövetni, mint 1989-ben, amikor gyakorlatilag "túlnyerték magukat". Nem számítottak ugyanis akkora támogatottságra, melyre szert tettek függetlenként induló képviselőik: az akkor életben lévő választási törvényt figyelembe véve, mely a kormánypárt felé terelte a szavazatokat, igen magas, 13%-os szavazati arányt (Tuniszban 30%-ot) értek el, s e megdöbbentő teljesítmény komoly aggodalmat keltett Ben Ali pártjában (az RCD-ben). Éppen ezért jelenleg nem kiemelt céljuk nagyszámú parlamenti hely megszerzése, nehogy csak azért kerüljön hatalomra a betiltott RCD utódpártja, mert a lakosság az iszlamistáktól tartva rájuk szavaz. Ezért csak néhány kerületben állítanak jelöltet. A január 30-án több, mint 20 év londoni száműzetés után hazatérő Gannusi - kihasználva a médianyilvánosságot és az internet adta lehetőségeket - igyekszik meggyőzni az iszlám gyakorlásától már eltávolodott fiatalokat is, hogy az iszlamisták nem akarják sárba tiporni a tunéziai nők 1956 óta deklarált jogait, és nem terveznek egy teokratikus iszlám államot létrehozni Tunéziában. Az iszlamista párt is támogatja azt a népszerű javaslatot, hogy az elnöki rendszert parlamentivel cseréljék fel, mivel a társadalmat nem szabdalják etnikai vagy vallási törésvonalak, és ezért egy parlamenti rendszer konfliktusmentesen elláthatja az emberek képviseletét.

Ha végül sor kerül az iszlamisták kooptálására a kormányzásba (mely nagy sérelmükre nem történt meg az ideiglenes kormány életre hívásakor), Tunézia történelmének új fejezetét láthatjuk majd kibontakozni, melyben végre a gyakorlatban dőlhet el, hogy az en-Nahda képes-e megvalósítani mérsékelt és modernista programját, vagy pedig valós fenyegetést jelent a politikai iszlám jelenléte a demokratikus berendezkedésű új Tunéziára. A társadalom - és különösen a fiatal generáció - jelenleg aggodalommal tekint az iszlamista mozgalomra. A Ben Ali által uralt diskurzus, mely az en-Nahdát terrorista mozgalomként jelenítette meg, az elnök távozása után is hangsúlyos maradt a közvéleményben: kezdetben szélsőséges, iszlamista csoportot tartottak felelősnek például az országban február közepén meggyilkolt katolikus pap haláláért. A 34 éves lengyel szalézi szerzetest, Marek Rybinskit Tunisz egyik kerületében, Manoubában, a felekezeti iskolában gyilkolták meg brutálisan. Február 19-én több százan vonultak az utcára ennek hatására Tuniszban Mohamed Gannusi átmeneti miniszterelnök lemondását és szekuláris államot követelve. Február 21-re kiderült azonban, hogy a gyilkosság elkövetésére éppen úgy a gazdasági kilátástalanság vezette az elkövetőt, mint a tunéziai forradalmat lángra lobbantó öngyilkosság elkövetésére a magát felgyújtó árust Sidi Bouzidban, s a vallási tényezőt teljes mértékben ki lehet zárni. Az történt ugyanis, hogy a felekezeti iskola gondnoka kapott a könyvelést vezető lengyel paptól 2000 dínárt, hogy felszereléseket vásároljon, ám a pénzt másra költötte, s hogy ez ne derüljön ki, ezért vitte végbe a gyalázatos gyilkosságot.

A tunéziai iszlamisták előtt még hosszú út áll az elismertség és a népszerűség kivívásához, első lépésként a mozgalmat kell egységesíteni a radikális elemek kigyomlálásával, majd egy olyan programot kell kidolgozni, mely a szekuláris Tunéziában életképes gazdasági és társadalmi megoldást kínál az iszlám nevében.

Viseljenek-e fejkendőt a külföldi katonanők Afganisztánban?

2011-02-23T11:17:00.001+01:00

Martha McSally egykori A-10-es pilótaként az ezredesi rangig vitte az Amerikai Egyesült Államok Légierejében, mielőtt nyugállományba vonult volna. Ma a George C. Marshall Center munkatársa Németországban. A neve amiatt híresült el - túl azon, hogy nő létére magas rangot ért el a légierőnél, ami világviszonylatban is figyelemre méltó dolog -, hogy 2001-ben szent háborút indított Szaúd-Arábiában. Mármint azért, tudniillik, hogy az amerikai katonanőknek ne kelljen viselniük bázisaik elhagyásakor az egész testet takaró öltözetet, az abayát.

Jól érthető okokból, más kulturából érkezvén, megalázónak találta, hogy Szaúd-Arábiában nem vezethetett autót sem (miközben repülőgépet igen), sőt a hátsó ülésen kellett helyet foglalnia. A kötelező férfi kísérője ellenőrzőpontoknál, igazoltatásnál pedig a feleségének kellett, hogy vallja őt. Mindezt annak érdekében, hogy például a szaúdi vallási rendőrség ne találjon kivetnivalót.

Más kérdés, hogy a Szaúd-Arábiában állomásozó amerikai erőknek jó okuk volt betartani ezeket a szabályokat egy szuverén ország vendégeként. McSally figyelmét fel is hívták rá, hogy a kulturális érzékenység mellett ez alapvetően a saját erők oltalmát (force protection) szolgálta. McSally ezt nem fogadta el, és beperelte Donald Rumsfeld védelmi minisztert a Szaúd-Arábiában érvényes előírások miatt.

Az időzítés tökéletes volt: a szeptember 11. utáni hangulatban a Kongresszus intervenciója vetett véget a jogi küzdelmeknek. A képviselők az akkori kontextusban nem lelkesedtek annyira a kulturális érzékenységért, és Szaúd-Arábiára vonatkozóan elrendelték a női katonai viselettel kapcsolatos előírások megváltoztatását, McSally tehát győzelmet aratott.

Most pedig visszatért a Washington Post hasábjain, hogy a fejkendő viselése ellen érveljen Afganisztánnal kapcsolatban is. A cikk korrekt lobbierőfeszítés. Jelzi, hogy a fejkendőviselet az Afganisztánban szolgáló amerikai katonanők számára jelenleg opcionális, bár hozzáteszi, hogy egy katona számára ez már erős nyomásgyakorlást jelent. De idézi az ellenvéleményeket is, nem is egyet, méghozzá éppen női tisztek részéről is. Utóbbiak érvei főként a helyi normák tiszteletben tartásának szükségességére koncentrálnak. Egy e-mailben érkezett hivatalos sajtónyilatkozatban viszont ennél fontosabb megállapítás is szerepel: a mutatott tisztelet "teljesebb interakciót" tesz lehetővé a konzervatív, vagy legalábbis radikális újdonságokhoz nem szokott falusi emberekkel, ami egy counterinsurgency-kampány közepén nem elhanyagolható szempont.

McSally természetesen nem elégszik meg ennyivel, most is folytatja a küzdelmét. Az egyik érve a kulturális relativizmussal szemben a vastag etikai határvonalak átlépését állítva próbál hatni:

"A vezetőink merték-e volna arra bátorítani az afroamerikai katonáinkat, hogy tartsák tiszteletben a helyi szokásokat, ha mondjuk Dél-Afrikában állomásoznak történetesen, még az apartheid idején?"

Persze lehet kezdeni mérlegelni, hogy ez az analógia mennyire érvényes - ezt én az olvasóra bízom. Egy másik érdekes érv, amely előkerül, a jelenlegi gyakorlat hasznosságát firtatja:

"Azokon a területeken, ahol a Női Kapcsolattartó Csoportjaink dolgoznak, az afgán nők még burqát viselnek, az egész testet betakaró, a szemeket hálószerű szövettel elfátyolozó öltözetet. Ezért aztán a női katonáink aligha olvadnak be a környezetükbe, fegyvereikkel, bakancsukkal, terepszínű ruházatukkal, amelyet következésképpen hiába toldanak meg egy színes, hajukat elfedő fejkendővel."

Ez az érv sántít egy picit. Attól még, hogy nincs utánzás, az alkalmazkodás lehet a tisztelet jele. Az embernek eszébe jut a vicc az afroamerikai CIA-ügynökről, aki perfektül beszél oroszul, betéve tudja Lenin összes művét, és utána csodálkozik, hogyan bukik le mégis Moszkvában - na de itt senki nem arra törekszik, hogy teljes beolvadás történjen a környezetbe. Nincs tettetés, hogy á, én nem is az őrjárattal érkeztem, én csak a szomszéd qalából ugrottam ki az utcára öt percre, hogy átszaladjak a bazárba egy doboz macisajtért.

A Kanadai Nagykövetség szervezésében tegnap a Nemzeti Filmszínház kistermében vetítették (egy sorozat részeként) Nelofer Pazira rendezőnő Audition című afganisztáni dokumentumfilmjét, és a film után éppen az afganisztáni nők helyzetéről folytatott beszélgetést két, ott többször is megfordult újságírónk, Zalán Eszter és Al Ghaoui Heszna. Különösen Zalán Eszternek azt az érvét érzem idevágónak, miszerint egy külföldi nő számára az öltözködés terén tanúsított alkalmazkodás kapcsán nem az a szerencsés, ha helyi népviseletet ölt magára; önmaga megkülönböztetésének szándéka jelen kell, hogy legyen, az újságírói objektivitás elvárásából következően. Ugyenezt a katonanők esetében is relevánsnak érzem. Ha nem az a cél, hogy befagyasszuk a jelenlegi afganisztáni, a védéken jellemző társadalmi viszonyokat, ők nem lehetnek sem 100%-ig megalkuvók, sem arrogánsak. Végső soron a fejkendőnek - a többség által vállalt, és mégis opcionális - viselete az amerikai katonanők részéről megfelel ennek. Más kérdés, hogy ez a fajta óvatos, de előremutató kompromisszumkeresés még nagyon sok minden más területen is jellemző kellene, hogy legyen, és sokszor jóval fontosabb kérdések kapcsán nem működik, vagy nincs jelen egyáltalán... ez pedig elkerülhetetlenül relativizálja az itt leírtak jelentőségét.

Operation Flashpoint: Tengerészgyalogosok Tádzsikisztánban

2011-02-16T09:19:00.008+01:00

Az Operation Flashpoint: Red River jó kis játék lehet, bár én sem azok közé tartozom, akik játszani fogják. Brit termék, a Codemasters cég fejlesztése. A grafikától nem vagyok elájulva az előzetesek alapján, de bizonyos helyzeteket, úgy tűnik, érdekesen szimulál. Nekem, aki a You Tube-ra feltett klipeken kívül mást nem fog belőle látni, biztosan megteszi. Átveszem ide a második trailert a fenti link mentén elérhetők közül, mert külpolitika-elemzési szempontból, illetve a blog egyik visszatérő témájára tekintettel idevág. Lám:

Szóval megint előbukkan Kína, ami a játék előző verziója (a Dragon Rising) után nyilván nem meglepetés a fanoknak. Abban egy Skira nevű szigetet kellett az amerikaiaknak visszafoglalniuk a KNK-tól a kínaiakkal már hadban álló oroszok számára valamiféle szerződéses kötelezettség miatt. Nem ismerem a játékot, de egy picit komolytalanul hangzik a sztori. Mindenesetre a Skira nevű sziget számára mintául állítólag létező terület, egy Kiska nevű sziget szolgált, mely az Alaszkához tartozó Aleut-szigetcsoport tagja, és ilyen szép vulkán van rajta.

De milyen kontextusban kerül elő a Népköztársaság most? Sikerült-e valami életszerűbbel előrukkolnia a brit fejlesztőknek? A választott helyszín ezúttal Tádzsikisztán, 2013-ban, egy gerillaháború közepette, amely munkát ad a gerillákra és terroristákra vadászó, dolgos tengerészgyalogosoknak. Idézzük, mi hangzik el az előzetesben Kína szerepét illetően!

„Ezen a csatatéren jelen van egy másik játékos is. Egy nagyobb, veszélyesebb fenyegetést jelentő játékos, saját prioritásokkal. A távolból figyel. Ez a harcképes erő nem a rejtett hegyi hágókon bújik meg, és nem szorítkozik pontatlan, rajtaütésszerű, gránátvetős támadásokra. Nem antik fegyverekkel harcol. Ez az erő a legnagyobb katonai erő a bolygón. A Kínai Népi Felszabadító Hadsereg. Mint kiderül, a gerillák éppen akkora fenyegetést jelentenek a kínai biztonságpolitika szempontjából, mint Amerikára nézve. Egyik tartományuk közvetlen veszélynek van kitéve. [M.P.: Itt egy mondatot nem hallok, mert elnyomja a zene. Folyt.:] A saját szabályaik szerint játszanak. Nem érdekük segíteni az Egyesült Államokat a céljai elérésében. Többen vannak, mint a tengerészgyalogosok, és nem félnek megmutatni erejüket. Amikor aztán elszabadulnak az indulatok, ahogyan ez mindig lenni szokott, amikor a feszültség a tetőfokra hág…” (Stb.)

Leszámítva a részben meghitelezett kínai expedíciós képességeket, az ezek bevetésére késztető, nem jellemző kínai intervencionizmust, a furcsamód hiányzónak tűnő amerikai légifölényt, és a mindennek következtében kirobbanó konfliktust, a felvezetés emlékeztet az afganisztáni helyzetre, pontosabban annak és Kína ottani szerepének nyugati megítélésére, 2009-2011 tájékán. Hosszú ideje visszatérő téma ugyanis, hogy Kína miért nem segíti jobban az ISAF-et Afganisztánban, amikor pedig Xinjiang tartomány vagy éppen a tervezett pakisztáni energiaszállítási útvonal miatt az iszlamisták visszaszorítása az ő közvetlen érdeküknek is felfogható lenne. Mindenesetre egyelőre igazán jó együttműködés nem jött össze. De az Operation Flashpoint biztosan ébresztőleg hat mindenkire :)

Némi háborúellenes mozgolódás Nagy-Britanniában

2011-02-14T08:00:00.000+01:00

A Guardian lehozta a hatvan éve létező War on Want (magyar fordításban kb.: "háború az ínség ellen") szervezet nyílt levelét/felhívását, melyet a szervezet jelenlegi igazgatója, John Hilary és mások írtak alá. Arra buzdítanak, hogy aki most rögtön abbahagyná az afganisztáni háborút, az küldje el az "igen" szót e-mailben egy általuk megadott címre. Nem fogom lefordítani az egész szöveget, csak kiragadok pár sokatmondó részletet a magam olvasatában.

A Guardian oldalán lehozzák a War on Want születését megelőzőtt, hatvan évvel ez előtti nyílt levelet is, mely szerintük ugyanúgy egy megnyerhetetlen háború alatt íródott, mint a mostani. Az a levél annak idején képeslapok küldésére szólított, hogy azonnali és feltételek nélküli tárgyalások kezdődjenek a Szovjetunióval. Az akkori megnyerhetetlen háború, amelyre utaltak (1951-ben) a koreai háború volt; a mostani pedig ugyebár az afganisztáni lenne. A megnyerhetetlen háborúkat pedig az aláírók szerint fel kell adni lehetőleg azonnal (és ezzel másoknak iziben megnyerhetővé tenni) - ezért mozgósítanak most az afganisztáni háború befejezéséért.

Utalnak ennek megalapozása érdekében egy friss közvélemény-kutatásra, miszerint a brit emberek 70%-a szeretné, hogy a brit csapatok "azonnal" vagy "hamarosan" távozzanak Afganisztánból. Egy mondattal később pedig felfedik, hogy ők az "azonnali" opció hívei. (Nyilván korrektebb lett volna az azonnali távozást pártolók arányát említeniük ennek fényében - az azonnali kivonulást csak olyanok képesek követelni, akik vagy rosszban sántikálnak, vagy lövésük nincs a lehetséges következményekről.)

Ennyit a levél tartalmáról magáról. Számomra külpolitika-elemzési szemszögből érdekesebb volt, hogy a levelet hány szakszervezeti vezető aláírta. Íme, a lista:

Len McCluskey, a Unite szakszervezet főtitkára;

Dave Prentis, a Unison szakszervezet főtitkára;

Sally Hunt, a University and College Union (UCU) főtitkára;

Jeremy Dear, a National Union of Journalists főtitkára;

Mark Serwotka, a Public and Commercial Services Union (PCS) főtitkára;

Billy Hayes, a Communication Workers Union főtitkára;

Bob Crow, a Rail Maritime and Transport Union (RMT) főtitkára.

Ezen kívül még az aláírók között voltak parlamenti képviselők is néhányan, vagy például az elsősorban a guantanamói foglyok jogaival és jogsérelmeivel foglalkozó szervezet, a Cageprisoners (ex-guantanamós) vezetője, Moazzam Begg. Róla érdemes tudni, hogy a tálib gerillaháborút nyíltan a külföldi megszállás elleni jogos harcnak nevezi, és "remek" kapcsolatai vannak iszlamista körökben.

A kérdéses szakszervezetek tagsága a mindentudó Wikipedia szerint így fest, néhány példa: UNISON: 1,3 millió; PCS: 320 ezer; UCU: 116 ezer; RMT: 80 ezer. Természetesen a teljes tagság(ok) nem áll(nak) ott a fenti kezdeményezés mögött, bár az érintett szakszervezetek struktúrái a kezdeményezés támogatására való mozgósításhoz nyilván hasznosulnak majd, ha egyszer a vezetés a War on Want-féle levél aláírására adta a fejét.

Nem precedens nélküli az ilyen politikai szerep, és bizonyos esetekben a tagság egy jelentős részének a szimpátiája is sejthető. A UCU, vagyis a többek között az egyetemi tanárokat és más, a felsőoktatásban résztvevő oktatókat tömörítő szervezet az elmúlt években például Izrael elleni határoztaival vált ismertté (az izraeli felsősoktatási intézményekkel való együttműködés bojkottját akarja a tagság egy része). Ezek után minden bizonnyal vevők az afganisztáni háborúért a nyugati vezetőket felelőssé tevő narratívára is. Bármire - Johan Galtung strukturálisimperializmus-elméletének megfelelően -, ami a "centrális perfiéria vs. perifériális periféria" konfliktus látszatszintű elfedésére alkalmas lehet.

A politikai szerep mibenlétét az egyes szervezetek esetében, mint látható, a szervezet döntéshozó szervei határozzák meg olykor (például az UCU esetében küldöttgyűlést tartanak). A UNISON tagjai a tagdíjuk befizetésekor viszont kapásból dönthetnek például arról, hogy hozzájárulnak-e a szervezetnek a brit Munkáspártot támogató alapjához; alternatív lehetőség, hogy a UNISON általános, politikai jellegű kampánytevékenység folytatására szolgáló alapjába fizethetnek be; illetve dönthetnek úgy is, hogy a rendes tagdíjon felül más hozzájárulást az UNISON működéséhez és céljaihoz nem tesznek. Ott tehát a vezetés a teljes tagságtól egy fokkal izoláltabban hoz döntéseket ezen a téren.

A PRT-k gyors felszámolását kérte Karzai?

2011-02-08T13:53:00.002+01:00

Barack Obama nemrég azt találta mondani egy alkalommal, hogy Afganisztánban a "harci műveletek" véget értek. Ezek után nem is lepődtem már meg annyira, mikor Hamed Karzai afgán elnök potenciális baklövéséről olvastam, a müncheni biztonságpolitikai konferencia kapcsán (amely most volt, a múlt hét végén). Csak éppen sejtettem, hogy nem Karzai követett el baklövést ténylegesen, hanem inkább valahol az amerikai/nyugati diskurzus mélyén lehet a kutya elásva.

Ezt mesélte a történtekről a New York Times, a "Karzai a NATO újjáépítési csoportjainak felszámolását kívánja" címmel megjelent cikkében (mely egy picit érint bennünket, hiszen nekünk is van olyanunk - mármint PRT-nk - Afganisztánban):

"Karzai úr megismételte a szövetséges kormányokhoz intézett felhívását, hogy hagyjanak fel a magán biztonsági cégek alkalmazásával, azt állítva, hogy ezek, és velük együtt a civil-katonai újjáépítési csoportok országszerte akadályt jelentenek a központi kormány autoritásának a kiterjesztésében.

(...)

Karzai úrnak többször is feltették a kérdést, hogy valóban olyan gyorsan
kívánja-e a (tartományi újjáépítési - M.P.) csoportok megszüntetését. - Igen - azt mondta."

Namármost az van, hogy aki ezt írta, az vagy nagyon pontatlan volt, vagy hülye instrukcióknak engedelmeskedve írta, amit írt.

Hogy más is ellenőrizhesse a beszámoló hitelességét, vagy inkább hiteltelenségét, Karzai beszéde és az utána következett rövid panelbeszélgetés is hallható az itt szereplő linket követve (a videó alatti menüből a "Sonntag - Hamed Karzai" és a "Sonntag - Discussion" opciót kell kiválasztani).

Utóbbin belül 8:25-nél kezdődik Karzai válasza két kérdésre, melyek a "párhuzamos intézményi struktúrákkal", azon belül pedig a tartományi újjáépítési csoportokkal kapcsolatos véleményét firtatták, az afgán elnök beszédében elhangzottakra reagálva. A válasz lényege itt is olvasható - gyorsan lejegyzetelem a fontosabb elemeket az élőszóban, interaktív közegben kifejtett gondolatmenetből:

• Az afgán kormány álláspontja évek során formálódott ki ebben az ügyben.
• Most már több tapasztalat és információ alapján formálhatnak véleményt.
• Csak az afgán kormányon keresztülfolyó pénzekért lehet felelős az afgán kormány, mind a donorállamok adófizetői, mind az afgán állampolgárok felé.
• A párhuzamos struktúrák azért vannak, hogy segítsenek Afganisztánnak. Hogy javítsák a kormányzás színvonalát. Ám a hatás sajnos ennek az ellenkezője. Fékezőleg hatnak az afgán kormányzás fejlődésére, kihívást jelentenek számára. Az afgán emberek elbizonytalanodnak azt illetően, ténylegesen kinek a kezében van a döntések hatalma.
• Afganisztán szuverenitása jelenleg megosztott a nemzetközi közösséggel.
• De 2014-hez közeledve az a cél, hogy Afganisztán ebből a felelősségből minél többet vegyen át. Úgyhogy efelé haladva a magán biztonsági cégek alkalmazása, vagy például a Tartományi Újjáépítési Csoportok tevékenysége akadályt jelent a cél elérésében.
• Ezért így kell lennie, ahogy előrehaladunk: több felelősséget és több terhet kell vállalnunk. A 2014-es esztendővel kapcsolatos vízió kötelez erre. Ezért tehát igen, a párhuzamos struktúrák akadályt jelentenek az afgán képességek növekedése szempontjából.

Vagyis az van, hogy ami történt - és ami megfigyelhető ennek nyomán fentebb, a New York Times-féle talalást látva -, az "információs lánc" vagy "Add tovább!" néven is ismert játék logikája szerint alakult. Hozzátéve, hogy a globális médiában az információs lánc alakulását persze nem egyszerűen a továbbmondás során véletlenszerűen elvesztett vagy torzuló információ befolyásolja, hanem sokszor érdekek szűrője diktálja, hogy az eredeti üzenetből mely elemek mennek tovább, melyek torzulnak, és melyek tűnnek el. Itt ennek eklatáns példájával találkozunk: a NYT kiolvasott egy gyors felelősségátadásra szólító, vagyis a jelenlegi amerikai politikai késztetések szempontjából nem is olyan kedvezőtlen olvasatot Karzai válaszából, amikor pedig ez igazából helytelennek nevezhető.

Utóbbi állításomat igazolandó, a következőket érdemes figyelembe venni:

- A párhuzamos struktúrákat az afgán államépítés szempontjából valóban érdemes kritizálni, illetve általában figyelembe venni. Ez alap. A szuverén, "felépített" afgán állam képe és a tőle függetlenül ott pénzt költő, afgánokat és patronázshálózataikat eltartó nemzetközi közösség nem kompatibilisek egymással (mellesleg pont ugyanannyira nem, amennyire ez a posztkoloniális világban másutt is jellemző, ahol ez "nemzetközi fejlesztési együttműködés", és nem "államépítés" címen megy).

- Magyarországon sem tenne jót az állami intézmények legitimitásának igazából, ha az ország egyes részeiben más kormányok, és velük együtt nemzetközi szervezetek és NGO-k elkezdenének a magyar kormányzat szándékaitól függetlenül, a saját céljaiknak megfelelően, nagy mennyiségű pénzt elkölteni különféle projektekre és programokra. Azt kell még hozzáképzelni ehhez, hogy Afganisztánban a kormány által elköltött pénzek aránya és a mások által tőle függetlenül elköltött pénzek aránya alig van az 1:4 felett - ígéret van az arány "javítására" a tavalyi londoni és kabuli Afganisztán-konferenciák óta, csak éppen a korrupció miatt aggódó donorok részéről ezen a téren nyilvánvalóan lassú az előrehaladás.

- A magyar PRT dícséretes tevékenysége mellett is érdemes megfontolni, mennyiben járul hozzá az afgán állam építéséhez a sok, a magyar állam jóakaratát hirdető emléktábla az ott az évek során részünkről lezajlott projektek környékén. Nem mondom, hogy ennek negatív a hozadéka - de túl közel sem visz a távlati célhoz, az is biztos.

- Karzai ennek a helyzetnek a felszámolását - vagy inkább eleve eltervezett felszámolását - ugyanakkor realisztikusan, és nem azonnal "követelte", hanem a 2014-es esztendőre előretekintve gyakorlatilag egyszerűen megemlítette. Akkorra - amennyiben a 2014 reális határidő lenne - valóban ellentmondás lenne a PRT-k megmaradása.

A Népi Felszabadító Hadsereg Haditengerészete és praktikái

2011-02-01T10:07:00.008+01:00

A J-20-as lopakodó vadászgéppel kapcsolatban is elcsodálkoztam azon, hogy a róla kiszivárgott fotók kikerülése mennyire az amerikai költségvetési vita egy fontos stációjához volt látszólag időzítve. Most itt vannak kikerült felvételek a kínai haditengerészet első repülőgép-hordozójáról, a valaha orosz szolgálatban állt, már majdnem teljesen felújított Varjagról (újabb nevén Shi Lang), és ez is apropó lehet egy "miért most?" típusú okfejtéshez.

Akárcsak a J-20-as esetében, itt is hangsúlyozandó, hogy a megúsztatott hajóról érkezett képek egyesekre izgató hatással lesznek, miközben nem arról van szó, hogy hirtelen drasztikusan változtak volna az erőviszonyok akár csak a Tajvani-szoros esetében is. A kínai haditengerészet repülőgéphordozó-építési terveivel kapcsolatban ajánljuk Matura Tamás cikkét a multból, ez alapján jól felmérhető, pontosabban mekkora a jelentősége a kínai törekvéseknek. Van nekik, csak eltúlozni nem kell.

Ami a mostani időzítést illeti, mintha a felvétel publikálása kifejezetten az amerikai-japán Yama Sakura 59 hadgyakorlattal kapcsolatban küldött üzenet lenne. Utóbbi január 27-én vette kezdetét és február 3-ig tart. Kyushu sziget védelmét gyakorolják egy Japántól nyugatra található, meg nem nevezett nagyhatalom erői ellenében. A Canadian Pressnek a hadgyakorlatok helyszínéről tudósító riportere ezt véletlenül az alábbi címmel írta meg: "Az érdekeit határozottabban érvényesíteni törekvő Kínával szemben az Egyesült Államok és Japán ellenállnak a csendes-óceáni viaskodásban". A cím angolul rövidebbre jön ki az "assertive" jelző miatt, de ettől még nem stimmel: megjegyeznénk, hogy egyelőre nem kifejezetten a Csendes-óceánon történnek a dolgok kínai részről - inkább a Kelet- és a Dél-kínai-tengeren.

Bennem felvetődő értelmezési lehetőségek:

1) Teljes tudatosságot feltételezve: mintha a kínai hadsereg tudatosan használná az amerikai védelmi szektor reakcióit üzeneteinek a "megzengetéséhez", avagy visszhangoztatásához. Tudják, hogy a fegyverkezési verseny az Egyesült Államokkal jelenleg aszimmetrikus, és valójában abból próbálnak előnyt kovácsolni, hogy egyéb szereplőkben tudatosítják folyamatosan - globálisan -, hogy Kína "felemelkedik" (és az Egyesült Államok "riválisa").

2) A kínai hadsereg szervezeti és bürokratikus érdekeiből kiindulva is nézhetjük az egészet, és akkor lehet mögötte bizonyítási kényszer, kalkulált provokáció, vagy például belső, de a külpolitika irányításáért is folyó hatalmi játszma a KNK-ban (a J-20-as tesztrepülésével kapcsolatos hírek ügyében például meglepő volt, amikor felsejlett, hogy Hu Csin-tao elnök talán nem is tudott arról előre).

3) Látszólag "naivabban" (de ettől még nem feltétlenül helytelenül): az is lehet, hogy a hajó megúsztatása egyszerűen most volt tervbe véve, és mindenképpen került volna ki róla fotó és videó, az aktuális kontextustól függetlenül.

4) Extra változat: Liu Huacsing, akit a kínai haditengerészet atyjaként szoktak számon tartani, január 14-én halt meg, 94 éves korában. Ő mondta, hogy ha a KNK nem fejleszt ki egy repülőgép-hordozót még az ő életében, "tágra nyitott szemekkel hal majd meg". Az érdekesség: nem sokkal Liu Huacsing halála után kijött jó pár cikk, amely arról számolt be, hogy a Shi Lang igazából már szinte teljesen kész... íme, például a pakisztáni Daily Timesban vagy például a már említett Canadian Presstől. Nem egyszerűen tiszteletre méltó öregúrról, hanem a Politikai Bizottság Állandó Bizottságának és a Központi Katonai Bizottságnak az egykori tagjáról van szó - január 24-i temetésén ott volt mindenki, aki számít. Úgyhogy hagyatékának és tekintélyének védelme kompatibilis lehet a fentebbi 1-es és 2-es értelmezési változattal is. (Más kérdés, hogy a Shi Lang mennyire tekinthető saját, kínai fejlesztésnek, de ne legyünk ennyire rosszmájúak.)

Obama Afganisztánról

2011-01-29T13:10:00.004+01:00

- Afganisztánban a harci műveletek véget értek - jelentette ki a napokban a You Tube (és az emberek) számára adott interjújában Barack Obama elnök. A teljes beszélgetésnek ebben a részletében hangzik el az o(ba)minózus kijelentés, 2:54 után. Íme, a felvétel, aztán röviden azért kommentálom is.

Szóval lehetne itt valamilyen elegáns elemzésbe kezdeni, hogy általában miért rossz az, amikor valaki retorikai csapdát állít saját magának. Mi lesz, ha holnap is harcérintkezésbe keverednek katonák valahol Afganisztánban? De igazából nem erről érdemes beszélni (mert ez garantált).

Egyrészt nincsen - és nem lesz - az idézett elszólásnak akkora hatása, mint amilyen például annak volt, amikor ifjabb Bush a Lincoln ~~űrhajó~~ repülőgép-hordozó fedélzetén bejelentette (2003 májusában), hogy Irakban a "jelentős" harci műveletek véget értek. Bush számára deklarációjának az előre elgondoltságból adódó fokozott súlya, illetve a kijelentését övező megkülönböztetett figyelem és a rögtön mindenhonnét jövő visszhang zárta be a csapdát - még az iraki gerillaháború kibontakozása előtt.

Másrészt Obamának ez a mostani kijelentése egyszerűen nem méltó igazi kritikára és rendszeres számonkérésre, annyira pontatlan. Ha Obama ezt nem érezte akkor, amikor kimondta, egy megértő olvasatban esetleg azzal tudom menteni, hogy Afganisztánon kívül a világnak hány problémás pontjára kell odafigyelnie most egyszerre - az amerikai belpolitika mellett; és hát az afganisztáni kilátásokon kívül még sok minden másról is kérdezték ebben az interjúban.

Az a gyanúm azonban, hogy a tavalyi dél-afganisztáni, Mardzsah és Kanadahar környéki katonai műveletekre (Operation Moshtarak és 2010-es társai) gondolva mondta, amit mondott. Ezekre ő és a Fehér Ház részéről mások is következetesen döntő ütközetekként utaltak, mindvégig. Ennek a felfogásnak egy gerillaháború kontextusában nem volt, illetve nincsen értelme, viszont a közvélemény részéről ettől még remélhetnek piros pontokat begyűjteni azzal, hogy megígérik, több ilyen igazi, nagy, harci művelet már nem lesz. 2011 közepén elkezdik kivonni az amerikai csapatokat, 2014-re pedig az afgán erők lesznek a helyzet urai minden egyes tartományban - Obama ezeknek a vállalásoknak a szellemében fogalmazott úgy, ahogy (pontatlanságával rátéve azokra egy nagy lapáttal).

Az ennek hátterében meglévő elköteleződésben már inkább felfedezhető egy retorikai csapda.

Miért mond látványosan téveset egy diplomata?

2011-01-24T13:50:00.006+01:00

A Christian Science Monitorban kijött egy nem különösebben figyelemre méltó cikk az indiai-pakisztáni kapcsolatok jelentőségéről az afganisztáni helyzet alakulásával összefüggésben. Ennek egy részletét olvasva ugyanakkor érdemes lehet felkapni a fejünket, és elgondolkodni egy kicsit - majd rendszerezve leírni az adódó következtetéseket. Íme, a kérdéses idézet:

"A pakisztáni félelmek (India szerepével kapcsolatban - M.P.) olykor a paranoiához közelítenek, jelenti ki Marvin Weinbaum, a washingtoni Middle East Institute afgánszakértője.
- Nemegyszer volt olyan, hogy pakisztáni diplomaták 15 indiai konzulátust emlegettek nekem (Afganisztánban - M.P.) - meséli Weinbaum; valójában Indiának csak négy konzulátusa van az országban. - Amikor az ember egy kicsit megkapargatja ezt a dolgot, azzal rázzák le, hogy márpedig ez a hivatalos álláspont."

Ha egy diplomata az országa veszélyeztetett, sérülékenynek vélt érdekeit képviseli, hogyan tehet olyan mértékig pontatlan kijelentéseket, mint a fentebb idézett pakisztáni diplomaták? Az ilyesmi inkább árt, mint használ, vetődhetne fel az olvasóban. Meglepő abban, hogy diplomaták is művelnek botorságokat, nincsen, hiszen tévedni emberi dolog. De azért felmerülhet, mi minden lehet még ennek a hátterében? Íme, néhány a potenciálisan releváns tényezők közül.

Lezserség. Az Egyesült Államok pakisztáni politikája olyan mértékig tehetetlenségre van kárhoztatva (egyebek mellett Pakisztán atomfegyverei miatt), hogy a pakisztáni kommunikációba ekkora pontatlanság is belefér. Pakisztáni szempontból a lényeg az, hogy a konzultálni, tájékozódni odajáró amerikaiak (politikusok, diplomaták, kutatók) értsék, Pakisztán nem örül semmiféle indiai jelenlétnek Afganisztánban.

Célracionalitás. Az imént elmondottak tükrében egy kis túlzás célravezetőnek is nevezhető. Ha Pakisztánból következetesen efféléket hallanak az amerikai politikusok, diplomaták és kutatók, az világosan jelzi számukra a Pakisztánnal kapcsolatban viszonylag szűk mozgástér határait. Ezen túlmenően a "célracionalitás" fülecske alá tartozik, hogy a tájékozatlanabb vendégek nem feltétlenül járnak utána a nekik elmondott panaszok megalapozottságának, és közvetlenül a hallottak alapján formálják véleményüket (tévesen).

Őszinteség. Egy olyan országban, ahol az indiai ellenségképpel, illetve az ezáltal megerősített, az indiai fenyegetéssel kapcsolatos félelmekkel tömegek manipulálhatók, nem kérdés, hogy az ebben a fenyegetésben őszintén hívő bürokraták is kitermelődnek. Olyanok, akik nem feltétlenül az International Crisis Group cizellált jelentéseit olvasgatják például, hanem olyan színvonalú hír- és véleményforrásokat, mint ez itt.

Vitathatóság. Marvin Weinbaum alapvetően helyesen tette, hogy belekötött a neki tálaltakba, és szóvá tette, hogy csak négy indiai konzulátusról tud Afganisztánban. Ezen túlmenően is van azonban indiai jelenlét az országban, és az is bizonyos, hogy a diplomáciai és konzuli fedést - akárcsak más országok - India is kihasználja a világ számos pontján hírszerző és egyéb tevékenységek támogatására. Ráadásul India esetében Afganisztánban különösen mélyen érdekelt országról van szó. Más kérdés, hogy ezt az érdekeltséget részben éppen Pakisztán magatartása teremtette meg: az, hogy Kasmírban harcoló fegyveresek az 1990-es években szép számmal kaptak kiképzést afganisztáni kiképzőtáborokban, hogy azután - Pakisztánon át - az indiai határon túli harcokba vessék magukat. Mindez nem igazolja a pakisztáni aggodalmakat (azok erősen aránytalannak tűnnek), de azt sem lehet mondani, hogy India nem tanúsít megkülönböztetett figyelmet Afganisztán iránt.

Őszintétlenség. Az "őszinteség" szerepét érintő passzus után meglepő lehet, hogy ez a pont is idekerül, de az őszinték köre természetesen nem azonos az őszintétlenekével, nincsen tehát ellentmondás. Pakisztánban katonai-politikai és hozzájuk kötődő üzleti körök érdekeltek az Indiával kapcsolatos félelmek manipuláltan magas szinten tartásában, és következésképpen nyilván ezek a körök is részt vállalnak az India afganisztáni szerepével kapcsolatos pakisztáni politika alakításában, illetve a külvilág meggyőzésében ennek a politikának a helyességét, vagy legalábbis a megváltoztathatatlanságát illetően.

A Star Alliance és az Emirates rivalizálása és Kanada afganisztáni műveletei

2011-01-21T18:24:00.004+01:00

Kanada új bázist keres afganisztáni műveleteinek logisztikai támogatásához. Katonáik mozgatásához jelenleg Ciprusra támaszkodnak, ahol két polgári repülőteret és szállodai kapacitásokat vesznek igénybe ehhez. Teherszállítmányok célba juttatásához pedig a Németországon keresztül futó légihídra építenek.

A jelenlegi, alapvetően kényelmetlen helyzet azt követően alakult ki, hogy az Egyesült Arab Emirátusokból a kanadai erők tavaly távozni kényszerültek, miután az Emirátusok légitársasága hiába kért több leszállási lehetőséget a torontói repülőtéren, és ezzel elveszett az Emirátusok részéről a kanadai Camp Mirage bázis fenntartásával kapcsolatos jószándék.

A Globe and Mail fentebb belinkelt cikke ennek kapcsán szóba hozza, hogy jelenleg a Lufthansa és az Air Canadát is tagjai között tudó Star Alliance Németországban is az Emirates terjeszkedése ellen harcolnak - amivel a nagy távolságú utasszállítási piacon a pozíciójukat igyekeznek őrizni az öbölbeli társasággal szemben.

Kommentár, röviden: nem arról van szó, hogy Kanada nem volt hajlandó megkötni egy üzletet, és az Air Canada érdekeinek a védelmét ennek hátterében fontosabbnak látta az afganisztáni műveleteknél. Utóbbiak továbbra is teljesíthetők, igaz, előnytelenebb feltételek mellett. Kontextusnak pedig fontos tudni, hogy az afganisztáni kanadai szerepvállalás csökkenőben, fenntartásának a logisztikai szükségletei is csökkennek tehát.

Érdekes aspektusai az ügynek ezzel együtt, hogy az Emirates részéről gyakorlatilag egy multinacionális vállalati stáb, köztük a kormányzati kapcsolatokért felelős Andrew Parker lobbiztak keményen a kanadai kormánynál - nem csak a szövetségi szinten -, majd ebből Kanada és az Emirátusok állami kapcsolataiban alapvető bonyodalmak keletkeztek (a kanadai állampolgárok számára például megdrágult a vízum az Emirátusokba utazáshoz).

A kanadai gazdasági kalkulációk nyereségek és veszteségek tekintetében nem lehettek teljesen egyértelműek: az Emirates és a kanadai British Columbia állam tavaly közösen finanszíroztak egy "független" tanulmányt egy tanácsadó cég által, amely kimutatta, hogy az Emirates kanadai terjeszkedése 2859 új állást teremthetne, növekvő bevételt a turizmus területén, a megnövekedett forgalom által generált többlet gazdasági tevékenységet stb. A mézesmadzag ott volt/van tehát, és a kanadai kormány ezzel együtt nem ítélte az Emirates kínálta perspektívát elég vonzónak - még az afganisztáni műveleteket érintő (összességében persze menedzselhető) következmények ismeretében sem.

A kínai settenkedő és az amerikai védelmi költségvetés

2011-01-06T09:46:00.010+01:00

Ha valaki még nem olvasott volna róla, íme a kínai lopakodó vadászgép, amelyről a frissen készült fotók éppen a minap settenkedtek be a globális média fősodrába - hogy aztán a "blogális" periféria, vagyis a hozzám hasonlókból álló blogoszféra, jól szétszedje ezt a történetet minden oldalról (fotók innen és innen):

Néhány linket közölnék először is. A Telegraph cikke átlagos kis beszámoló a kínai leakről. A Defense Tech pedig itt hoz le kiváló listát arról, miért nem kell jelentőségét tekintve túlbecsülni a kínaiak belépését a lopakodófejlesztésbe. Csináltak egy vizuálisan használhatónak tűnő sárkányt, és tettek előrelépéseket a precíziós fegyverek fejlesztése terén - egyelőre ennyivel büszkélkedhetnek egy konzervatív vélemény szerint (más kérdés, hogy idővel importálhatnak majd szükséges technológiát és alkatrészeket a hasonló fejlesztéseken már hosszabb ideje fáradozó oroszoktól).

Számomra ennek fényében különösen érdekes a képek megjelenésének időzítése és a potenciális hatás, amit ez kiválthat. Robert Gates védelmi miniszter éppen Kínába (és Japánba) készül, és valahogy pont a látogatása előtt került ki a Nagy Tűzfalon kívülre a Chengdu tervezőiroda telepének kerítésén kívülről, a J-20-as "taxizási" tesztelése közben készült, és a kínai cenzorok által - csodák csodájára - el nem kapart néhány kép. A közelgő (jan. 9. és 12. közötti) látogatás egyik nagy kérdése pedig éppen az, hogy helyreállnak-e a tajvani fegyvereladások ügye miatt sérült kínai-amerikai katonai kapcsolatok. A Dél-kínai-tengerrel és Észak-Koreával kapcsolatos fejlemények után a kínai lopakodóképesség lehetősége most jól befűt majd a védelmi diskurzusnak Japánban és az Egyesült Államokban is.

A Telegraph cikke mindjárt meg is jegyzi: mint ismeretes, Robert Gates védelmi miniszter 187 darab F-22-esre korlátozta a Légierő megrendelését, és ezt most "megkérdőjelezik" szerintük a kínai fejlemények. Amit nem tesznek hozzá: az Obama-adminisztráció ráadásul a 2010-es költségvetési évre nem is adott pénzt az F-22-esek gyártásra - és a 22-esnek ezt a csapdáját is Gates járta ki eredendően. A védelmi iparban bizonyosan sokan érzik úgy, hogy ezzel aláásta az USA biztonságát. 187 db potenciálisan legyártható F-22-es Raptor, plusz a betervezett 2443 db F-35-ös bizonyosan nem elegendő egy, jelenleg taxizási tesztelésnek alávetett J-20-as ellenében... Oké, itt kicsit demagóg voltam, de azért a számok és az arányok figyelembe vétele mindenképpen szükséges az érzelmek hullámzásának racionális kezelése érdekében.

A képet árnyalandó: a jelenlegi előrejelzések gyorsuló kínai fejlesztéssel számolnak azért, és 2018-ra várják a kínai program beérését a korábbi projekció, 2020 helyett. Ebben a mostani fotók is szerepet játszanak: a Wall Street Journal szerint az egyik kiszivárgott felvételen a kínai gép orrkereke elemelkedik a talajtól, és ez az első tesztrepülés közelségét jelezheti akár. A WSJ egyébként mindjárt talált is egy rendelkezésre álló szakértőt, aki szerint a J-20-as ütőképesebbnek tűnik, mint az F-35-ös. Mindez nyilván jelentőséget kap akkor, amikor Robert Gates - budapesti idő szerint ma délután - az amerikai Kongresszus vezető képviselőivel találkozik majd, hogy a kövi védelmi költségvetéssel kapcsolatos terveibe avassa be őket. (Konkrétan várható például, hogy a Tengerészgyalogság F-35-öseinek beszerzése késleltetve lesz.) Ezernyi érdek kétségbeesett gazdája okostelefonál és meetingel ilyenkor megállás nélkül, hogy a saját tortaszeletéről gondoskodjon valahogyan. Gatesnek nagy rutinja van az ilyen helyzetek kezelésében, és úgy hírlik, hogy például e-mailekkel - hacsak nem nagyon muszáj - nem foglalkozik.

Kérdés, hogy kínai részről ebbe belegondoltak-e katonai körökben. Amit a J-20-as fotók kiszivárogtatásával csináltak, az eredmények tükrében akár úgy is tűnhet majd, mintha szimbolikus szubvenciót nyújtottak volna az F-22-es projektnek. Kitör belőlem az irónia, muszáj idetennem egy mosolygós fejet :)

Bónusz: az Aviation Weekly-ben látható a kínai gép CGI-s rekreációja, hogy más szögből is szemügyre lehessen venni.

Beharangozó

2011-01-06T09:31:00.005+01:00

Ez úton tudósítanék minden kedves olvasót új projektemről, mely a Risk 911-el párhuzamosan fut a továbbiakban: Külpraktika néven külpolitika-elemző, tehát kifejezetten a külpolitika létrejöttével, az azt meghatározó tényezőkkel foglalkozó blogot indítottam ezen a címen:

http://kprax.blog.hu

Az RSS-feed itt érhető el, ha valaki behelyezné a hírcsatornái közé.

A legutolsó pósztban azokkal a - kiszivárgott értesüléseken alapuló - hírekkel foglalkozom, amelyek szerint a norvég védelmi minisztérium eltitkolta a közvélemény elől az Afganisztánban megsebesült norvég katonák pontos számát. Az ügyről tegnapig norvégul lehetett olvasni, de a norvég békedíjakat nem díjazó kínai sajtó komisz voltából azóta angol tartalomként is hozzáférhetők a neten a részletek.

Ezen kívül eddig az alábbi pósztok olvashatók a Külpraktika blogon:

Boeing vs. Airbus: a gazdasági diplomácia szárnyalása

A "(felemelkedő) Kína-szindróma" mint kognitív heurisztika

Katonapolitika és üzlet az Egyesült Államokban: Nyugalmazott generálisok és admirálisok szerepe a mindennapi politika- és profitcsinálásban

Ezzel együtt még ma, itt, új pószttal jelentkezem, és természetesen a blog többi szerzőjétől is továbbra is lesznek írások az oldalon.

Néhány gondolat a Wikileaksről

2011-01-01T23:02:00.008+01:00

A Wikileaks weboldaláról úgy hírlett, hogy végre ezen a felületen fog feltárulkozni az igazság, a titok: lehull a lepel az amerikai diplomácia igazi arcáról. A Wikileaks munkacsoportja ugyanis nem kisebb célt tűzött maga elé, mint hogy a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadsága nevében az igazságot fedi fel. E helyütt most nem az iratok "elemzéséről" lesz szó, és nem is arról, hogy melyik kiszivárogtatott irat milyen hatást váltott ki a nemzetközi diplomácia szereplőiből. A tényről lesz szó, hogy kiszivárgott, "ellopatott" és olvashatóvá vált. Párhuzamok ezúttal nem a diplomáciatörténetből, hanem a világirodalomból merülnek fel, mivel a nyilvánosság elé tárt bizalmas iratok olvasatomban szövegként viselkednek, s mint ilyenek, attribútumaik működésbe hozzák az irodalmi allúziókat.

Edgar Allen Poe detektívtörténete, Az ellopott levél című novella kínálta magát újraolvasásra az ellopott amerikai diplomáciai jelentések körül kirobbant botrány kapcsán (az internetet itt lelhető fel; kitartóan kell lefelé görgetni hozzá). Több párhuzam is szembetűnő, különösen ha hozzávesszük a Poe-novella hatástörténetét, különféle későbbi olvasatait. A Wikileaks által közzétett oldalak tartalma többnyire nem árul el olyasmit, ami ne lett volna már egyébként köztudomású a médiát és a híreket rendszeresen figyelemmel kísérők számára. Az anyagok egy része titkos, bizalmas, külföldiek számára nem hozzáférhető címkét kapott. Ez bizonytalanítja el az olvasót, hogy mi is lehet a követségi jelentések "titkos tartalma": mivel az, hogy az amúgy közismert eseményeket egy amerikai nagykövet (és nem az amerikai diplomácia mint olyan) hogyan interpretál, még nem írja felül a hírekből már ismert tényeket.

Poe novellájában a levél - melyet a királynő kap, és a miniszter ellop, majd a király váratlan megjelenésétől zavartan a királynő az asztalra ejt, egy későbbi jelenetben pedig Auguste Dupin nyomozó lop vissza a minisztertől a királynő számára - végig rejtve marad az olvasó előtt. Nem ismerjük meg titkos tartalmát, amely miatt a királynő számára kínos lett volna, ha illetéktelen kezekbe kerül.

Óvatosan tehát az kerül itt megfogalmazásra, hogy a mai napig közzétett 1947 darab jelentés igazi tartalma éppolyan rejtélyes, mint Poe ellopott levele.

"Where is the knowledge we have lost in information?" (T.S. Eliot)

Mielőtt azonban ebből bármilyen következtetést vonnánk le, a hipotézis magyarázatra szorul. A diplomáciai iratok túlzott rendszerezése védtelenségüket erősíti. Egyrészt a jelentéseket böngészve lehetetlennek látszik arra a kérdésre kielégítő választ adni, hogy mi a titok a titkos anyagokban, másrészt akik fel akarják tárni és ki akarják szivárogtatni e titkos anyagokat, véletlenszerűen akár rá is bukkanhatnak arra, ami valóban titoknak számít.

Manapság úgy tartják, hogy egyetlen elektronikus adattár sem tekinthető tökéletesen biztonságosnak, így az az egyetlen védelmi lehetőség, hogy a túlrendszerezett és túlburjánzó információáradat közé rejtve közlik a titokként vagy bizalmasként kezelt anyagokat. Poe történetében, miután a párizsi rendőrség a miniszter házának legapróbb szegleteit átvizsgálva sem találja, az éles szemű Dupin nyomozó elsőre megpillantja a kandallópárkányról lógó viseltes névjegytartó rekeszében a látszólag elhagyatva heverő levelet. A szem előtt lévő, fedetlen szövegek között rejtőzik a titok, s nincs ebben semmi újdonság. Ahogyan Umberto Eco is megjegyzi, a titkosszolgálatok dinamizmusának alapvető szabálya, hogy a titkos anyagoknak már közismert elemek közé kell beépülnie. Felismerve az adattárolás és a telefonvonalak tökéletes biztonságának lehetetlenségét korunkban, Eco jövőbeli, anakronisztikusnak ható víziója szerint az állami alkalmazottak majdan diszkréten postakocsikáznak jelöletlen utakon, hogy memorizált üzeneteket vagy cipőtalba rejtett bizalmas dokumentumokat adjanak át a címzetteknek.

Államtitkot nem sért, s a geopolitikai erővonalakat sem fogja talán átrajzolni, de a magánszféra szabadságán erőszakot tett annak a nyilvánosság elé tárása, hogy az egyes amerikai külügyi alkalmazottak miként vélekednek külföldi környezetükről. Ennek nyilvánosságra kerülése jó eséllyel hatással lesz további karrierükre. A Wikileaks szerkesztői stábjának deklarált célja, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát hirdesse, ám e jelentések kiszivárogtatásával éppen az ellenkezőjét teszi, hiszen a diplomácia alapvető működési mechanizmusai közé tartozik a vélemény megosztása az arra hivatott féllel, és nem-megosztása a többi féllel és a közvéleménnyel. Ijesztően egyszerűvé vált korunkra a telekommunikációs vívmányoknak köszönhetően egy élet vagy egy karrier derékba törése: elég hozzá egy csatolt dokumentumot e-mailben elküldeni egy harmadik fél részére. A véleménynyilvánítás szabadsága sem totalizálható, mivel az könnyen a visszájára fordulhat: a közzétett dokumentumokban éppen magánvélemények kerültek nyilvánosságra, s elvileg ezért a Wikileaks filozófiája alapján senki sem vonható felelősségre.

A lopás interszubjektív komplexuma

Itt óvatosan meg is állunk azonban. A Poe-novella Lacan- és Derrida-féle olvasata int óvatosságra az ellopott levelek tartalmának értelmezésekor, mely olyan interpretációs pozícióba juttat, melyben magam válok a levél (és ez esetben a diplomáciai levelek) birtokosává.

Mit jelent ez? Az ellopott levél történetét Lacan triádokba rendezve láttatja: "Az első semmit nem lát: ez a király és a rendőrség. A második azt látja, hogy az első nem lát semmit, és abba a hitbe ringatja magát, hogy amit elrejt, felfedezetlenül marad: ez a királyné, később pedig a miniszter. A harmadik e két pillantásból látja, hogy felfedve hagyták azt, ami elrejtendő, annak számára, aki el akarná orozni: ez a miniszter, s végül Dupin." A triád a kiszivárogtatott jelentések esetében is felállítható: az első, aki semmit sem lát(ott), például az egyes országok vezetői. A másodikak: az amerikai diplomaták; a harmadikak pedig a Wikileaks csapatát alkotó hackergárda, illetve a kiszivárogtatásban közvetlen részt vállaló újságírók és egyéb (még nem ismert) személyek. A triád győztese mindig az, aki mindenkin átlátva felülkerekedik valamennyiükön.

A Poe-novella különböző olvasatai körül kialakult vitának éppen e szereposztás ismétlése adja a lendületet, hiszen a legutolsó átlát a korábbi értelmezéseken, s övé lesz a minden korábbit felülíró, utolsó olvasat. Ha tehát a levélre úgy tekintünk, mint jelölőre, s nem mint jelentésegységre (hiszen nem ismerjük meg, mi áll benne, s így nem is értelmezhetjük), tehát ha úgy tekintünk rá, mint olyasvalamire, aminek a tartalma a hatásaiban nyilvánul meg, akkor a levélnek (és titkának) "birtokosává" a történet mindenkori értelmezője válik. Ebből aztán az következik, hogy a levél interpretációi maguk is a jelölő jelölőivé, "levél-értékűvé" válnak: felveszik annak tulajdonságait. Itt nem az eredeti levél tartalmának ismétléséről van szó, mivel már kezdetben sem a pontos tartalmának ismerete határozta meg a funkcióját. A Wikileaks által kiszivárogtatott dokumentumokról bármit is állítani, például azt firtatni, mennyire mély titkok kerültek nyilvánosság elé, s ez hogyan fog csapást mérni az amerikai diplomáciára, egyet jelent azzal, hogy a jelentések igazi tartalmának ismerőjeként lépünk színre. A jelentések tehát az értelmezések által fedik fel titkaikat és lepleződnek le. Ez pedig nem ártatlan vállalkozás, mivel az értelmezés fényében a jelölőként funkcionáló diplomáciai iratok olyan jelentéseket kapnak, melyek sorsdöntőek lehetnek az iratok szerzőire és olvasóira nézve éppúgy, mint a kiszivárogtatókra nézve.

Ünnepi meglepi Párizstól Moszkvának

2010-12-29T10:32:00.006+01:00

Ilyen az, amikor az ember száz kiscicát alakzatban próbál masíroztatni. A NATO amerikai vezénylettel Lisszabonban határozottan a "reset" névre hallgató, különleges levesbe csapott, hogy a - részint az afganisztáni kontextusban fogant - jóakarat spilloverje (azaz tovafröccsenése) mindenféle fronton "kölcsönös előretörést" hozzon az immár csak volt ellenféllel egyetemben. De azért nem biztos, hogy Washingtonban erre gondoltak éppen. "Zö fhentsss díl". Eladták a Mistral-hajókat, ráadásul valószínűleg komolyabb technológiai korlátozások nélkül, közel-full-extrásan, és ennek a következtében a NATO a balti tagállamok védelmére vonatkozó "contingency planning" terén most majd ennyivel komplexebb forgatókönyvekkel számolhat. Ez - a contingency planning - persze marad a politikai-stratégiai képzeletbeli berkein belül, na de azért ne mulasszuk el ironikusan nyugtázni, hogy a tervezési képzelőerő határait éppen a francia politika, tehát NATO-tagállam tágította ki.

Petraeus-portré

2010-12-17T08:11:00.006+01:00

Olvasgattam mindenfélét jobbra-balra, mint máskor is, és találtam ezt a kiváló cikket Petraeus tábornokról. Politikai portré Petraeusról, a katonáról, aki egyszer még amerikai elnök is lehetne talán, republikánus színekben, de közben már most is egyfajta szűk értelemben vett árnyékelnökségben utazik (tegyük hozzá, az előző adminisztrációtól Obamáék által örökbe fogadott Robert Gates védelmi minisztersége alatt).

Bushék iraki blamájából az ő, Petraeus vezénylete alatt (bár igazság szerint nem az ő vezénylete miatt, ahogyan ezt Michael Brenner is megállapítja) lett az a - végül - kevésbé rossz, ami. Jelenleg pedig Afganisztánban vitézkedik a generális, illetve ügyesen generálja egyfajta relatíve sikeres afganisztáni vitézkedés látszatát odahaza, az amerikai közbeszédben.

Én csak annyit tennék hozzá, relativizálandó az erősen kritikus cikk tartalmát, hogy Petraeus és mondjuk Barack Obamáék chicagói klikkje között az illúziógyártásban látok fontos különbséget. Obamáék is gyártanak illúziókat folyamatosan, nem csak Afganisztánnal kapcsolatban, de más céllal teszik, amit tesznek. Petraeus komolyabban veszi, hogy Afganisztánban biztonsági érdekeket kell garantálni, a pakisztáni útvesztőn való átvergődés minden nehézségével együtt is, ha egy mód van rá, és ezért manipulálja a médiát és az amerikai belpolitikát. Obamáékat pedig már 2008-ban is a 2012-es választások foglalkoztatták erősebben, amikor Afganisztánról strategizálgatni kezdtek (Hillary Clinton külügyminisztert pedig a 2016-os választások foglalkoztatják).

Egész direkt állásfoglalás ez részemről, tudom, de két dolgot azért hozzátennék: 1) sok tekintetben megerősítő forrás mindezzel kapcsolatban a rutinróka újságíró Bob Woodward friss könyve, az Obama's Wars, melyet ez úton mindenkinek ajánlok is akkor; 2) azért az én állásfoglalásomat ne tévessze össze senki egy, a demokratikus-republikánus törésvonallal kapcsolatos állásfoglalással. A különbség Obamáék és Petraeus között az én szememben egyelőre annyi, hogy Petraeusnak mindenképpen (nem csak bizonyos feltételekkel) kell valamiféle afgán siker ahhoz, hogy egyszer talán sikerrel álljon be a Fehér Házért vívott küzdelembe, nem különbség viszont az, hogy így neki is ott jár a fejében egy közelgő elnökválasztás. Egyelőre nyilván ő van a legmesszebb a céljától. Amikor McChrystalt Obamáék kibuktatták az ISAF-parancsnoki székből, Petraeus tábornokot pedig bebuktatták oda, ez akkor is világos volt minden érintett számára. Petraeus mégis bevállalta; nem nagyon volt választása, de azért nem is remény nélkül, lemondóan ment bele.

To be continued, mármint a valóságban persze.

Gyorsfordítás + komment: Wikileaks-anyag a magyar PRT-ről

2010-12-07T16:52:00.007+01:00

"Gyorsan", azaz "wiki-wiki" - utóbbi hawaii eredetű kifejezés, és pontosan ezt jelenti: gyorsan. Itt most ilyen, gyors, viszonylag nyers fordításban a magyar PRT-vel foglalkozó részt közöljük a Wikileaks által kiszivárogtatott amerikai külügyminisztériumi jelentésből. A jelentés legfontosabb paramétereit is közöljük a fejlécből, de azt fordítás nélkül. Íme:

C O N F I D E N T I A L
SECTION 01 OF 05 KABUL 001239
CORRECTED COPY -TEXT
SIPDIS
DEPARTMENT FOR SRAP, SCA/FO, SCA/A, EUR/RPM
STATE PASS USAID FOR ASIA/SCAA
E.O. 12958: DECL: 04/09/2019
TAGS: PGOV PREL KDEM EAID AF
SUBJECT: SUBJECT: AFGHANISTAN: A SNAPSHOT OF THE NORTHEAST
KABUL 00001239 001.6 of 005
Classified By: PRT and Sub-National Governance Director Valerie C. Fowler for reasons 1.4 (b) and (d)

1. (U) Summary: A recent trip to the northeast by a representative of the Embassy's Provincial Reconstruction Team-Sub-National Governance team.

(Az idézett rész itt kezdődik - M.P.)

"... A tartományban különböző biztonsági kihívások jelentkeznek. Ahogyan az UNAMA térségi irodájának a vezetője megjegyzi: bár Baghlan nincs fenn a radaron, ami Afganisztán egészét illeti, valójában kiérdemli a "vad, sőt nagyon vad nyugat" címet. XXXXXXXXXX szerint a kihívások között említendők a hatalmi harcok a kulisszák mögött (többek között a tartományi rendőrfőnök részvételével); a helyi erős emberek és például a volt mudzsahedek (különösen a tartomány északi részében); a zavartalan máktermesztés Andarab járásban; a mélyben lappangó tádzsik-pastún ellentétek; és a bűnözés - ezek együttesen ássák alá a stabilitást. A gerillák tevékenysége közvetlenül csak minimálisan jelentkezik, de bűnöző elemek kapcsolatokat létesítettek a Talibánnal. Helyi illetőségű személyek pénzért kínálják szolgálataikat egyes akciók végrehajtására. A magyar PRT keveset tesz azért, hogy ezeket a problémákat orvosolja. A fegyvereiket felhatalmazásuk szerint csak önvédelemre használhatják, nem nagyon tesznek mást, mint hogy a legfőbb útvonalakon őrjáratoznak, és a kábítószerek elleni fellépésben nem vesznek részt. Amikor két magyar tűzszerész munkája során áldozatul esett, Budapestről nem küldtek többé tűzszerészt a PRT tagjaként. Amikor a (szomszédos - M.P.) Bámiján tartomány északkeleti részében a biztonsági helyzetre nézve baghlani bajkeverő elemek (malefactors eredetiben - M.P.) részéről jelentkezett fenyegetés, az új-zélandiaknak kellett átmennie Baghlan tartományba, hogy a problémát kezeljék. A PRT saját szerepfelfogása szerint a humanitárius tevékenységre és a kis volumenű fejlesztési tevékenységre kell, hogy összpontosítson. XXXXXXXX szerint országa katonái arra törekszenek, hogy letudják afganisztáni bevetésüket, és karcolás nélkül térhessenek haza."

(Idézett rész vége - M.P.)

Tényleg csak villámgyorsan kommentálva a dolgokat: az utolsó mondat ebben a formában nem igaz általánosságban. Nyilván van olyan katona is, aki a biztonságra játszik, de olyan is van, nem kevés, aki menne rögtön vissza Afganisztánba az előző kör végén. Inkább igaz, hogy felülről a katonáktól általában biztonsági játékot várnak. Ami a kábítószerkérdést illeti, ezzel foglalkozni nem hiszem, hogy a PRT-nek kellene. A tartománybeli hatalmi harcokról tudtunk eddig is. Ami összességében inkább figyelemre méltó: a magyar PRT-ről általában, sokfelé kialakulni látszó benyomás, hogy a tevékenysége nem sokat ér. Ez kellemetlen, a NATO-beli megítélésünket is érinti. Alapvetően az látszik, hogy nem lesz elég az OMLT (műveleti kiképzők) terén esetleg önálló(bb)an villantani valamit, a KMCS (Különleges Műveleti Csoport) révén pedig csendes, de értékes hozzájárulást tenni stb. A PRT-nek is úgy kellene közben működnie, hogy valamilyen fronton elismerjék a tevékenységét, nem elég a túlélés és a csökkenő fejlesztési keretből elérhető minimum.

Néhány érdekesség (újabb ad fail + Wagner Péter és a Cadillac One)

2010-11-24T08:33:00.006+01:00

Két dologra térnénk itt ki lazításképpen, mielőtt komolyabb posztolás sikeredne a blogra valamilyen apropóból.

Nem tudom, jemeni, afgán, pakisztáni és más júzereknek felajánl-e ilyet a Facebook, de nekem az elvileg valamilyen mértékű tartalomérzékenységgel és személyre szabottsággal operáló hirdetésgenerátoruk az alábbi reklámot lökte az arcomba tegnap hajnalban. Megosztom, a hirdetésben szereplő linket kitakarva.
Az illető lehetne akár a "fake Talib dude" is, akit nemrég egyenesen a messzi Pakisztánból küldtek a NATO és a kabuli vezetés nyakára, hogy tárgyalásokkal szórakoztassák őket. (Ha valakinek feltűnt volna, hogy nem írtunk annak idején a tálib vezetéssel folytatott titokzatoska tárgyalások jellemzően hurráriporteri stílusban tálalt híréről: ezért. Eleve nagyon szkeptikusak voltunk.)

Szóval, nem tudom amúgy, hogyan hatnék ilyen pólóban a kedvenc söröm mellett, de majd még átgondolom.

A másik dolog, hogy Wagner Péter, aki kint járt a NATO Lisszaboni Csúcsán a hétvégén, lefotózta Obama elnök Cadillacjét, amint az elhaladt mellette éppen. Méghozzá ténylegesen az elnöki Cadillac One-t, és nem holmi csaliautót, amit az bizonyít, hogy látható: a képen Barack lelkesen integet az ablakból.

Amit Péter nem is sejtett talán: hogy Obamán kívül még mennyi minden gördült el mellette abban a pillanatban! Íme, egy spanyol oldalról átvett kép némi hasznos információval:

Szóval, összegezve, ezek szerint elhaladt Péter mellett többek között:
- egy belülről, távvezérléssel irányítható lőfegyver elöl;
- a kocsi orránál egy éjjellátó kamera, hogy például éjjel is jó gyorsan lehessen manőverezni vele;
- amit a rajzon nem is jeleznek: a szintén spanyol Muy interesante magazin (sajnos csak nyomtatott példánya van meg) szerint a csomagtartóban az eü készlet mellett van még Obama véréből is tasakokban, arra az esetre, ha hirtelen ez kellene valamilyen sérülés, sebesülés kezeléséhez; lám, az amerikai Elnök eleve úgy kezdi hivatalba lépésekor, hogy vérét adja a hazáért.

Amúgy pedig: alapvetően egy tank haladt el Péter mellett. Ezt az autót lehet lőni, robbantani, a kerekeit szurkálni és hasítani, az esetek nagy részében tovább fog menni.

No, hát ennyi érdekesség után akár tanulhat/dolgozhat is tovább nyugodtan mindenki. Szép napot mindenkinek!

A NATO-orosz globális konnektivitás és a "tigriscsúcs"

2010-11-21T19:45:00.007+01:00

A NATO-orosz tanácskozás egész jól sült el ahhoz képest, hogy Dimitrij Rogozsin még last minute alkudozási potenciált jelzett stratégiai célközönsége irányában. Rasmussen főtitkár az egyik tegnapi, lisszaboni beszédében a peloponnészoszi háborúhoz hasonlította a hidegháborút (ha minden igaz, Wagner Péter füle hallatára, aki jelen volt, amikor AFR ezt mondta). Azon az alapon jött ez az összehasonlítás, hogy ugye olyan rég volt már mindkettő (ide persze kívánkozik azért egy diplomatikus, visszafogott kis smiley). És megindult valamiféle együttműködés a rakétavédelem területén, amelyik pedig a hidegháborúban csakugyan elég problémás terület volt (alkalmazásának a korlátozása volt a szovjet-amerikai kölcsönös megsemmisíthetőség egyik záloga).

Ezen a szimbolikus áttörésen felül, és az orosz kapcsolatokon túlmenően: a NATO a 21. századi kommunikáció követelményeinek megfelelően, illetve az új stratégiai koncepció alapján most már arra is képes, hogy egy "3C" formulába tömörítse létezésének lényegét. A kérdéses C-k - természetesen angolul - a "Collective defence", a "Crisis management" és a "Cooperative security" kifejezések.

Teljesen ezek közül egyik sem új elem. A cooperative security alapvetően az Obama-elnökség filozófiájának és az általános európai preferenciáknak felel meg azzal, hogy globálisan minden fronton barátkozni igyekszik, ahol és amennyire lehetséges - tehát óvatosan, de azért őszinte lelkesedéssel. Egy másik, ugyancsak divatba jött bonmot-val élve a NATO a "globális konnektivitást" keresi, törekedve a szükség szerint kellően gyorsan mozgósítható együttműködési infrastruktúra kiépítésére mindenkivel, aki számít. Ez nem jelenti, hogy Kína és India az EU elé került volna, vagy akár az EU mellé fontosságban, ezt Obama elnök is fontosnak gondolta hangsúlyozni. De azért ezek az ázsiai hatalmak ott vannak a képzeletbeli horizonton, és beszélni kell hozzájuk, Afganisztántól függetlenül is (bár egyelőre azért leginkább Afganisztánban kerül közeli kapcsolatba velük a NATO).

Ha már a konnektivitásnál tartunk, ebből Oroszország adott egy érdekes leckét a hét végén. Számomra meglepő módon (naiv vagyok) az egyik kereskedelmi tévénk híradójában sikeresen kiütötték (de teljesen) a hírek közül a NATO-csúcsot is ezzel itt, ni...

Tudniillik a kipusztulás által fenyegetett tigrisek érdekében rendeztek "tigriscsúcsot", tizenhárom érintett ország - köztük Kína és India -, illetve aktivisták részvételével. A tigrisek nevében persze ennek örülünk!

Az esemény reális értékeléséhez viszont hozzátennénk, hogy miközben a kínai Wen Jiabao ellátogatott Moszkvába ebből az apropóból, az indiai miniszterelnök, Manmohan Singh valamiért inkább nem jelent ott meg - pedig tigrisek Indiában is élnek. És szerintünk az alacsonyabb szintű részvétel indiai részről nem a tigriseknek szólt. Sőt. Ők képviseltették magukat a tigrisekért igazán tenni felelős állami tisztviselőkkel.

NATO-orosz együttműködés - Mi kell: alku, avagy értékítélet?

2010-11-18T17:23:00.008+01:00

Íme, egy rövid hírecske. Dimitrij Rogozsin orosz NATO-nagykövet last minute megnyilatkozása a NATO-Oroszország Tanács két nap múlva következő ülése előtt. Lényegében update-elte az előző bejegyzésemet. Kedves Dimitrij! Köszönöm. Mármint az információkat. Az alkut, ami ebből kirajzolódik, majd akkor, ha és amennyiben megköttetik, és nekem is tetszik. Üdvözlettel: MP.

Marónak szánt iróniát félretéve: azt mondja Rogozsin úr, hogy a "kalózkodás + terrorizmus" kombináció az általam már emlegetett közös baseline assessment szempontjából oké, de a "rakétatechnológia + tömegpusztító fegyverek" kérdéskörben maradnak a gondok. És ő nem várja ezeknek a gondoknak a megoldását Lisszabon előtt, avagy ott, helyben.

Itt tehát a műfajt illetően nincs megegyezés a NATO és Oroszország között (ami igazából nem annyira újkeletű nézeteltérés a két fél között).

Oroszország jön egy tárgyalási csomaggal, és lebegteti a lehetőséget, hogy a már emlegetett közös "baseline assessment" legfeljebb valamilyen light verzióban képzelhető el. Olyan területeken, ahol a hozzáadott értéke nulla, mert már eddig is megvolt az egyetértés. Közben a NATO valamilyen legkisebb közös nevezőt keres világnézeti dimenzióban.

Nehéz lesz így dűlőre jutni.

Rogozsin úrnak a szemléletét tükrözi amúgy az is, ahogy a rakétavédelem ügyében megjegyzi, a NATO-államok "szegények, mint a templom egerei". Azért Oroszország sem áll annyira jól.

After action review: kicsit nagyobb falat lesz ez

2010-11-13T22:25:00.006+01:00

Szóval: ahhoz, hogy az ember áttekintést adjon a NATO új stratégiai koncepciójával, globális helyezkedésével, afganisztáni szerepével és egyebekkel kapcsolatos kérdésekről, kicsit több idő kell majd. Revideálom eredeti elképzelésemet. Lehet, hogy ezt részekben praktikus inkább megtenni, illetve konkrétan egyes fejleményekhez kapcsolódóan.

Most inkább csak egy dolgot emelnék ki a sok érdekesség közül. Benedekkel együtt már pedzegettük az elmúlt időszakban, mennyire lendületbe jöttek a NATO-orosz kapcsolatok. Ezt illetően írok most.

Diplomáciai fronton legelőször is a NATO-Oroszország Tanács november 20-i, szombati ülése következik majd, a Lisszaboni Csúcs részeként. Itt a huszonegyedik századi stratégiai kihívásokkal kapcsolatban egy afféle közös baseline assessmentet probálnak meg elfogadni, többek között. Nem teljesen a véletlenen múlik a dolog, az előkészítése már jó ideje zajlik, illetve zajlott, többek között éppen a NATO új stratégiai koncepciójával kapcsolatos egyeztetésekkel párhuzamosan.

Az érdekes számomra az, hogy mindehhez Afganisztán óriási ösztönzést jelent, bár Afganisztánnál ténylegesen jóval messzebb menő ambíciókkal vágnak bele az egészbe az érintettek, és egyáltalán nem csak az afganisztáni kapcsolatokat érinti a mostani "reset".

Ami az afgán vonalat illeti, gyors összefoglaló: a közelmúltban például nagy feltűnést keltett, amikor kiderült, hogy két (fegyvertelen) orosz kábítószer-ellenes ügynök részt vett egy, az afgán szervek által végrehajtott razziában Nangarhar tartományban. Az afgán közvélemény az orosz megjelenésre/jelenlétre nincs igazán felkészülve, és a hír napvilágra kerülését követően Hamed Karzai afgán elnök nem nagyon tehetett mást, mint hogy tiltakozott. Dacára annak, hogy afgán tisztek oroszországi kiképzése egyébként már jó ideje zajlik egy Moszkva közeli létesítményben, a kábítószerügyeket érintő kiterjedt afgán-orosz együttműködés részeként (amely a jövőben csak tovább mélyül várhatóan). Közben folyamatosan javul a helyzet az afganisztáni utánpótlások oroszországi tranzitjával kapcsolatban is. És szovjet-orosz helikoptereket röptethet az afgán légierő.

Dehát Oroszország és a Nyugat egymásra találása akkor sem csak Afganisztánról szól. Sőt mostanában főleg nem arról. Az egész közeledést inkább tágabb világpolitikai perspektívával érdemes szemlélni. És itt jön a képbe a NATO Lisszaboni Csúcsa utáni következő nagy, diplomáciai esemény, még több ország részvételével... az EBESZ asztanai csúcstalálkozója, Kazahsztánban, december elején. Annak a szervezetnek a csúcstalálkozója, mely az ún. "Korfui Folyamat" részeként egy új európai biztonsági architektúráról tűnődik kollektíven már tavaly óta. Most pedig csúcstalálkozójára kerül sor, 1999 (és a koszovói válság) óta először, a nyugati-orosz kapcsolatok afféle praktikus barométereként, egyben pedig érdekes új dolgok elfogadására alkalmas (kormányközi) fórumként. Errefelé mutatnak most az útjelzők általában. Konkrétan pedig Kazahsztánba, ebbe az "eurázsiai" országba, mely "kelet-nyugati" vezetékekkel akar (1) globálisan jelentős pozícióba kerülni (az álmok szintjén) és (2) az orosz függőségen enyhíteni (a realitás talaján állva).

Kép: EBESZ-külügyminiszterek; de Kanat Szaudabajev, a kazah külügyminiszter (jobbról alul a harmadik) mellett ott áll Nurszultan Nazarbajev kazah elnök is, a fotó közepén

(Sóhaj.) Én azért a végén itt óvatosan hozzátenném, hogy a huszonegyedik századba megérkeztünk, valóban. De azért a huszonkettediktől még messze vagyunk. Amivel nagyon-nagyon ködösen, no meg kissé pikírten arra kívánok utalni, hogy egy ilyen, a Nyugat és Oroszország közötti nagyívű egymásra találás, honeymoon, kumbaya, anyámtyúkja, akármi, jellemzően addig tart, amíg (1) a politikai akarat kitart, (2) valamelyik fél nem lépi át, elsődleges céljait szem előtt tartva, azokat a határokat, amelyeket a másik általa tiszteletben tartandónak vél az éppen kialakult különleges együttműködés szellemében. Koszovó vs. Abházia és Dél-Oszétia ügyben egyfajta egyensúly jött létre, de azért akadnak itt még potenciálisan problémás kérdések. És nem, nem azért írok erről így, hogy magam ártsak a kialakult jó szellemnek. A szkepticizmus itt éppen a kapcsolatok óvatosabb és hosszú távon talán praktikusabb kezelése irányában hathat; valamint nem engedi szem elől téveszteni az eltérő és fontos saját érdekeket.

A Risk 911 akcióban

2010-11-11T00:11:00.003+01:00

Hamarosan, legkésőbb szombaton, beszámolóval jelentkezünk, amelyben a NATO új stratégiai koncepcióját illetően mesélünk mindenféle tudnivalókról. Még a Lisszaboni Csúcs előtt, amely ezt a koncepciót elfogadja majd. A téma népszerű, úgyhogy igyekszünk kellő mélységbe tekinteni, hogy érdemes legyen a beszámolónkat elolvasni. Hogy "akcióban vagyunk", arra utal, egészen releváns helyeken tájékozódunk jelenleg a tudnivalókat illetően.

Kalózok vs. jéghegyek (és a NATO új stratégiai koncepciója)

2010-11-08T16:21:00.015+01:00

Korábban már írtunk itt sokat hajókról, hajózási társaságokról és az északi átjárókról. Most azt szeretném röviden áttekinteni, hogy a hajózási vállalatok számára miért érheti meg az arktiszi hajózás, és hogy mi motiválja őket a szokásos, Panama- és Szuezi-csatornán keresztül vezető útvonalak elhagyására. Fontos, hogy most kicsit egyoldalúan csak a pozitívumokat fogom kiemelni, legyünk tehát eközben tisztában azzal, hogy a jég olvadása nélkül soha nem lesz normális nemzetközi hajózási útvonal a két északi átjáróból. A hajózási cégek számára elsődleges a kockázatok és a költségek minimalizálása, megpróbálom tehát az ő szempontjukból vizsgálni a kérdést.

A legalapvetőbb tényező természetesen az útvonalak hosszúsága: ebben a tanulmányban található egy nagyon jó táblázat, amely összehasonlítja a legfontosabb kikötővárosok közötti tengeri utak hosszát. Az adatokból kiderül, hogy Európa északi felének nagyobb kikötőit (pl. Rotterdamot) Kelet-Ázsiából az Északkeleti átjárón keresztül lehet elérni a legrövidebb vízi úton, míg Kelet-Ázsia és Észak-Amerika keleti partja között az Északnyugati átjáró jelenti az egérutat a Panama-csatorna használatához képest. A lenti térképen egy - majdnem - Északi-sark-központú megvilágításból láthatjuk az átjárókat.

A következőképpen is fel lehet tenni a kérdést: mi jelent nagyobb kockázatot, az arktiszi jég vagy a kalózok? Az Ádeni-öböl és a Malakkai-szoros kalózai kétségtelenül aggasztóak a hajózási társaságok szepontjából, ráadásul pont a napokban fizették ki az eddigi legmagasabb váltságdíjat szomáliai kalózok egy csoportjának. A Golden Blessing nevű szingapúri hajóért közel 2,8 millió dollárt, a Samho Dream névre keresztelt dél-koreai olajszállítóért 9,5 millió dollárt fizettek. Utóbbi azért érdekes, mert a szállítmány összesen 170 millió dollárt ért... Lám, így lesznek érdekeltek a szomáliai kalózok az olajárak emelkedésében. A szomáliai helyzetről egyébként a Biztonságpolitikai Szemlében megjelent blogunk egyik szerzőjének, Steingart Gabriellának az elemzése, a Malakka-szorosban "tevékenykedő" kalózokról pedig a National Geographic kitűnő fotósorozatát tudom ajánlani.

A hajózás jégre gyakorolt hatásáról a múlt hónapban megjelent egy érdekes tanulmány: a dokumentum szerint a hajók által kibocsátott káros anyagok egyértelműen felgyorsítják a jég olvadását, és ezzel párhuzamosan a globális felmelegedést is. Valószínű tehát, hogy minél több hajó mászkál majd az északi vizeken, annál jobban gyorsul majd a jég olvadása. A pószt elején linkelt korábbi bejegyzésben már áttekintettük az Északkeleti átjáró hajózási forgalmának növekedését és a jövő évre vonatkozó előrejelzést is. Oroszország próbálja kihasználni a felbukkanó lehetőségeket, és nemrég a meglévő flottájához újabb jégtörő beszerzésére írt ki tendert 260 millió dollár értékben. Ne felejtsük el, hogy ha az Északkeleti átjárót komoly hajózási útvonallá szeretné fejleszteni, Moszkvának jelentős beruházásokat kell végrehajtania az északi partvidékén.

Nem utolsó sorban fontos azt is kiemelni, hogy a térség országai mind stabil, jól működő államok. A helyzet már-már idilli, nem elég, hogy Oroszországon kívül az összes állam jó kapcsolatot ápol egymással és a nyugati világhoz tartozónak tekinti magát, de úgy tűnik, a NATO az új stratégiai koncepciójával megpróbálja kapcsolatait Moszkvával szorosabbra fűzni. Ez kellő stabilitást hozhatna a térségben. Anders Fogh Rasmussen, NATO főtitkár itt belinkelt, Brüsszelben elmondott beszédében a NATO új stratégiai dokumentumáról szólva számos alkalommal kiemelte a partnerországokkal ápolt kapcsolatok javítását, a beszéd utáni kérdések között pedig többször is felmerült a NATO-orosz kapcsolatok ügye. A főtitkár válaszaiban elkötelezettnek látszott a szervezet és Oroszország kapcsolatának mélyítése iránt.

Kína, Pakisztán, Afganisztán - és egy kis India

2010-11-04T09:17:00.008+01:00

Szerényen emlékeztetnék mindenkit, hogy nemrég a Kül-Világ folyóiratban megjelent egy cikkem Kína Pakisztán- és Afganisztán-politikájáról, és most éppen a következtetéseimmel sok tekintetben egybevágó, egyben azokat kiegészítő információra leltem Jankus Balázs jóvoltából, aki kiszúrta a dolgot a KGS NightWatch október 28-i hírlevelében.

Eszerint Yang Hui vezérőrnagy, a kínai Hírszerzési Igazgatóság feje a Pakisztáni Hadsereg élén álló Kayani tábornoknál tett látogatást a közelmúltban Pakisztánban, és ez a hírlevél szerkesztői szerint "szokás szerint valamilyen probléma jele". Szerintük Kína alighanem újfent aggodalmakat táplál Pakisztánban fellelhető, kelet-turkesztáni szélsőségeseket illetően, és alighanem erről egyeztetett most egymással Yang Hui és Kayani. És azt is hozzáteszik, aligha jelenti ez Kína részéről egyben a globális kormányzásban való felelős közreműködés követelését Pakisztántól. India, az Egyesült Államok vagy a NATO problémáit a kínai vezetés nem akarja megoldani, a saját problémái érdeklik. Hogy ez csőlátás részükről, az más kérdés. Ami engem illet, nekem nincsen okom kételkedni ezekben a megállapításokban annak fényében, amit a már említett cikkemben kifejtettem. Ott lényegében ugyanerre jutottam.

Ha valaki ehhez a kirakóshoz India lehetséges jövőbeni szerepét (katonai jelenlét, erőkivetítés Közép-Ázsiában) is hozzá akarja képzelni, akkor ajánlom Christine Fair kétrészes cikksorozatát a Foreign Policy magazinból. (A link a második részhez visz.)

A magyar hozzájárulás Afganisztánban: újabb adalékok

2010-10-28T11:08:00.006+02:00

Mindazok számára, akik az afganisztáni magyar hozzájárulást figyelik, értékelik, íme három adalék, újdonságokkal.

Az egyik a New York Times "At War" című blogjának írása a magyar AMD-65-ös gépkarabélyokról, amelyekből az afgán rendőrség sokat kapott, a Pentagonon keresztül, de tőlünk, részben donációként, részben vásárlás útján. És most sok rájuk a panasz. A tavasszal jelentős harcokat látott Mardzsa környékén szolgáló Akhmad Fahim rendőrőrnagy például így írja le az AMD-65-öst: "ötször lövök vele, elakad, ötször lövök vele, megint elakad". A besüléseken kívül még kritika éri a hatótávolságot, a pontatlanságot és a rossz ergonómiai tulajdonságokat is. Azért pikírten persze megjegyezném, hogy általában az afgán rendőrök nem attól kerülnének fölénybe a tálibokkal szemben, ha hirtelen amerikai M-16-osokkal szerelnék fel őket. Erre sem a rendőrség jelenlegi működése, sem az M-16-os tulajdonságai alapján nem lenne garancia. De tény, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen fegyvereket kapnak, és az idézett blogbejegyzés helyesen állapítja meg: az AMD-65-ösre nem esett volna a választás a Pentagon részéről, ha annak idején Afganisztánt nem másodrangú kérdésként kezelték volna a tervezésben. Ebből nekünk, magyaroknak viszont konkrétan hasznunk volt, ez a sors iróniája (olyasmi).

A második hivatkozás Wagner Péterhez visz, aki utal erre a cikkre Kiss Ádámtól. A Risk 911 Facebook-csoportjának oldalán annak idején - már tavasszal - általunk, nyílt forrásokban kutakodva észrevett és előrejelzett, közelgő amerikai katonai segélyről szól, melynek részeként "új páncélozott járműveket, éjjellátó készülékeket, éjszakai célzóberendezéseket és irodai eszközöket kaphat a Magyar Honvédség a Pentagontól, majdnem tízmillió dollár értékben".

Végül pedig itt van Szlankó Bálint cikke is, melyből kiderül, hogy a hamarosan megerősítendő magyar műveleti kiképző csapat (OMLT) szeptemberben milyen komolyan belekeveredett egy nagyobb ütközetbe Bage Samalnál, és bizony a magyar katonák, köztük mesterlövészek, kivették a részüket a harcból rendesen. Azok számára, akiknek ez nem egyértelmű: az OMLT nem a magyar Tartományi Újjáépítési Csoport része, ez egy attól részben független hozzájárulásunk az afganisztáni misszióhoz; amely ugyanakkor azért nem véletlenül éppen Baghlan tartományban történik. További információ a cikkben; és a képek is kiválóak.

Mennyi az idő az Északi-sarkon?

2010-10-26T08:00:00.003+02:00

A RIA Novosztyi orosz hírügynökség honlapját eddig is kifejezettem kedveltem, hiszen számos könnyen átlátható grafikonnal és ábrával találkozhatunk az oldalon. Idén a szervezet létrehozott egy kifejezetten az Arktisszal foglalkozó honlapot, és itt is kezdenek megjelenni a grafikonok, sok-sok kép és jelenleg még kevés, de érdekes videó társaságában. A következő ábra például nagyon jól ábrázolja, hogy Moszkva számára mennyire fontosak a nyersanyagok szempontjából az északi területei.

A honlapon van ezen kívül egy gyakran feltett kérdések (FAQ) rovat az Arktiszról. Találhatunk használható és kevésbé érdekes válaszokat is. Az előbbire példa, hogy az Arktisz szó a görög Arktosz (αρκτος - jelentése: medve) szóból származik, amelyet a két csillagképre, a Nagy- és a Kisgöncölre használtak; a Kis Medvének pedig tagja a Sarkcsillag. A kevésbé érdekes válaszok közé tartozik például, amikor az Arktisz területéről írnak, és megemlítik, hogy az 24 időzónát fog át...

Oroszország rendkívül aktív ezen a területen, és az idei év sem volt unalmas (bár még nem járunk a végén); a határmegállapodás a norvégokkal, az Arktisszal foglalkozó moszkvai konferencia, és Putyin jegesmedve-simogató körútja után (hogy csak a legnagyobb visszhangot keltő eseményeket említsem) szerintem ez egyértelmű. Moszkva idén bocsátotta el az utóbbi hét évben a hetedik úszó kutatóbázisát a Jeges-tengeren. Ezen a videón látható, ahogyan a bázist és a személyzetet szállító Rosszija jégtörő elhagyja a kutatókat. Az úszó kutatóbázisokkal nagy területeket lehet bejárni, és az orosz jégtörőflotta segítségével bármikor elérhetőek, ha éppen arra van szükség. Látható tehát, hogy Oroszország komolyan gondolja a kontinentális talapzatra vonatkozó igényeit, és az expedíciókkal jelentős mennyiségű bizonyítékot tud gyűjteni, ha a területi "követeléseinek" tudományos indoklásáról lesz szó. Ha valaki nem érzi fontosnak az energiabiztonságot, a bejegyzés végére küldök egy ábrát az energia-környezet-biztonság hármasról, szerintem érdemes tanulmányozni:

Az AQIM: még lokális fenyegetés

2010-10-24T18:32:00.007+02:00

A sajtóban egyre fokozódó meggyőződéssel olvashatóak olyan hírek már lassan egy hónapja, melyek szerint a nyugati világot, de elsősorban Európa több nagyvárosát összehangolt terrortámadás fenyegeti. A Mumbaiban történt támadás forgatókönyvéhez hasonló esetleges akcióra elsősorban Pakisztán felől utalnak jelek, de szóba került az Al Kaida jemeni szárnya, az Al Kaida az Arab Félszigeten (AQAP) is. Ugyanakkor pedig a Földközi-tenger túloldalán sem elhanyagolhatóak azok a potenciálisan mozgósítható kapacitások, melyeket Európa ellen lehet irányítani. Az Al Kaida az Iszlám Maghrebben (AQIM) szervezet céljai között szerepel egy iszlám állam megalapítása Észak-Afrika határait kibővítve, Franciaország és Spanyolország bekebelezésével. A kérdés továbbra is az, hogy a nagyívű retorikán túl milyen valós fenyegetést jelenthet Európa számára a szervezet katonai ereje.

Kis létszám, nagy terület...

Első megjegyzésként talán a csoport létszáma érdemel említést. A legtöbb forrás négyszáz, illetve pár száz főről számol be, mégis e csekély létszámú szervezet jelen van Mauritániától Malin át Nigerig az egész Száhel övezetben. Ez nyilvánvalóan megnehezíti a rajtaütést az AQIM-on, de egyben az összehangolt és egységes fellépésük lehetőségét is erősen megkérdőjelezi. Az AQIM hálózatát igen nehéz lenne emiatt feltárni, és amit tudni lehet, a három nagy vezetővel kapcsolatos: Abdelmalek Droukdel Észak-Algériában tevékenykedik; a "félszemű sejk" Mokhtar bel Mokhtar az AQIM forrásainak bővítésére élénk kapcsolatokat épített ki az alvilággal (drogkereskedelem); és végül Abu Zeid, vagy más néven Moszab Abdelwadud, a "Dél emírje" a túszejtések nagy mestere.

Ramadán vége felé az AQIM sajtóügynöksége, az Al-Andalus közzétett egy felvételt, egy, a sivatagban megrendezett konferenciáról, melyen a harcosok és tanítók lelkesítő előadásokat tartanak egymásnak. Az egybegyűltek létszáma alapján inkább zárt körű műhelykonferenciának tekinthető az esemény, de ennek egyszerű földrajzi akadályai is lehetnek: lakott településtől távol, nehezen megközelíthető helyen került megrendezésre. Ugyanakkor ismét az a benyomása támad a nézőnek, mint a korábbi, kiképzőtáborról készült felvétellel kapcsolatban is: hogy noha az ügyüknek mélyen elkötelezett, lelkes társaságról van szó, de sem taglétszámban, sem megjelenésben nem keltik félelmetes hadsereg látszatát.

Egy esetleges, európai célpontok elleni támadást az AQIM csak az észak-afrikai származású bevándorló csoportokkal együttműködve lenne képes végrehajtani, ezért elsősorban ők kerülnek a figyelem középpontjába: különösen a marginális társadalmi és kilátástalan gazdasági helyzetben élő bevándorló közösségek, akiknél táptalajra találhat a dzsihádra hívás ideológiája. Egyelőre azonban nem lehet hallani még ilyen csoportokról, akik kifejezetten az AQIM-mal állnának kapcsolatban.

Túszszedés, továbbra is

Az AQIM viszont továbbra is aktív a túszejtések területén. Alighogy szabadon bocsátották a két spanyol túszt augusztusban, már szeptember 15-én éjjel Nigerben újabb akcióra került sor: a francia érdekeltségű Areva atomenergiával foglalkozó cég öt munkását, és a leányvállalatának, a Satom cégnek két munkását rabolták el Arlit városában. Itt találhatók a nagy uránbányák, amelyek a francia atomerőművek uránellátását biztosítják. Szeptember 21-én jelentette be a szervezet a túszok elrablását audioközleményben, amely elérhető innen. Az AQIM fejenként egy millió eurós váltságdíjat, a bebörtönzött harcosai szabadon bocsátását és a "burkatörvény" eltörlését követeli a túszokért cserébe a francia kormánytól. A felvételen egyenként megkérdezik a túszokat az alábbiakról: név, életkor, családi állapot, "tudja-e, hogy kik ejtették túszul". A felvétel alatt ugyanakkor csak egyetlen kép látható a túszokról, körülöttük az AQIM fegyvereseivel. A hét túsz között van két afrikai: egy togói és egy madagaszkári munkás is, valamint egy francia mérnök házaspár. Jelenleg Észak-Maliban, az algériai határhoz közel fekvő Timetrine körzetében lehetnek a francia források szerint. Ami viszont nem túl biztató, hogy Abu Zeid fogságába kerültek, aki 2009-ben kivégezte egy brit túszát, idén nyáron pedig ugyancsak ő és emberei végezték ki a francia Michel Germaneaut.

Annyi azért elmondható az észak-afrikai csoportról, hogy szabadon bocsátják túszaikat, ha megkapták a követeléseik pénzügyi részét. Politikai követelések is rendre elhangzanak, de végső soron a túszok élete nem ezek teljesítésétől függ.

Egy rövid áttekintés: 2008. októberében szabadon bocsátották két, nyolc hónapja fogva tartott osztrák túszukat, miután a váltságdíj kifizetésre került. 2008. végén két kanadai ENSZ-munkatársat fogtak el Nigerben, akik 2009. áprilisában szabadultak ki, miután a pénz megérkezett az AQIM-hoz. Idén februárban egy francia túszt engedtek szabadon, miután Franciaországtól megkapták a váltságdíjat, Mali pedig elengedett négy AQIM-harcost. Áprilisban egy olasz házaspár után zsebelhettek be pénzt, augusztusban pedig a két spanyol túszért cserébe. Hivatalosan a kormányok sohasem fizetnek ki váltságdíjat. A spanyolok esetében az őket odaküldő szervezet, az Acción Solidaria vállalta a hét millió eurós kifizetést. (Érdekesség, hogy a spanyol NGO ennek ellenére is tervezi, hogy a térségbe küld további munkásokat.) Mindebből következik, hogy az észak-afrikai iszlamista szervezet mára már jelentős anyagi forrásokra tett szert. Ennek egy része nyilván nem kerül a közös kasszába, de ha az emberrablásokból befolyt pénzek mellé a drogcsempészetből származó jövedelmet is hozzávesszük, már komolyabb "beruházásra" alkalmas tőke látszik kirajzolódni. Kérdés továbbra is, hogy ez miként hasznosulhat számukra az ideológiai célt jelentő iszlám állam fegyveres megalapításában? Mivel egy, a váltságdíjat ki nem fizető állam polgárát nagy eséllyel kivégzik, és rendre újabb túszokat ejtenek, a vagyon további növelésének megakadályozására csak egyetlen megoldás tűnik járhatónak: a bázisaikat megsemmisítő katonai csapás a száheli országok együttműködésével.

Meglehet, Európa egyelőre nincs közvetlen veszélyben kifejezetten az AQIM miatt, ám a Száhel-övezetbe még mindig nem tanácsos utazni.

A Risk 911 a Kül-Világban

2010-10-20T10:55:00.003+02:00

Csak egy rövid közlemény: megjelent a Kül-Világ online folyóirat legfrissebb száma, és a Risk 911 részéről ketten is ott vagyunk a szerzők között! Lásd alább a cikkek címét, linkkel és rövid absztrakt kíséretében. Minden kedves érdeklődőnek jó olvasást kívánunk, kommenteket pedig szívesen látunk.

* * *

Marton Péter: A Kínai Népköztársaság "Af/Pak"-politikája: kínos egyensúlykeresés szabályozhatatlan pakisztáni áttétellel

Letöltés

Absztrakt: "A tanulmány Kína "Af/Pak"-politikájának megértéséhez igyekszik fogódzókat kínálni. Kiindulópontja az, hogy ilyen fogódzókra elsősorban Kína Pakisztán-politikájának elemzésén keresztül lehet rálelni, mivel esetében a kínai–pakisztáni kapcsolatok egyfajta derivátumáról van szó. Kína próbál egyfajta optimális egyensúlyt előállítani a Nyugat részéről elvárt afganisztáni konstruktivitás tekintetében, eközben azonban nem feledkezik el geopolitikai prioritásairól. Az itt közölt tanulmány ezzel az egyensúlykereséssel összefüggésben igyekszik Kína mozgásterének felmérésére. Cáfolja a burkolt feltételezést, miszerint egy érdekeit "megfelelően" felfogó, racionalizált politikát folytató Kína rá tudna kényszeríteni egy egységes szereplőként viselkedni képes Pakisztánt Afganisztán megváltására. Az utóbbi feltételezés több ponton téves, és ezt a tanulmány a 2001 és 2009 közötti időszakból vett érzékletes empirikus megfigyelésekkel igyekszik szemléltetni. "

Csányi Benedek: Oroszország és a változó Arktisz

Letöltés

Absztrakt: "A klímaváltozás hatására az Északi-sark térségében olyan folyamatok zajlanak, amelyek a környező államok és a média figyelmét is felkeltették. A hidegháború végével a területtel kapcsolatos kérdések és viták megoldására lehetőség nyílt, és a régióban előtérbe került a multipolaritás is. A jég olvadása és az éghajlat jelentős mértékű változása mellett így a politikai környezetben is egyértelmű enyhülés következett be. A tanulmány alapvető célja Oroszország és a fent említett okok következtében állandó változáson áteső Arktisz kapcsolatának vizsgálata, az elérhető, valós – tehát nem a média által gyakran hangzatos címekkel felvezetett – gazdasági, katonai, geopolitikai lehetőségek felfedése, ezzel párhuzamosan az ún. "mézescsupor konfliktusos" nézet tévességének bizonyítása és az északi-sarki orosz tevékenység háttérben meghúzódó indokok bemutatása."

Az afgán szindróma: magyar szindróma

2010-10-19T08:00:00.004+02:00

99 forintért az alábbi DVD-t vágták hozzám egy nagyobb budapesti bevásárlóközpontban. Naná, hogy megvettem:

Látván a címet, illetve nem látván az eredeti angol címet (Garrison), merthogy az nem szerepelt a borítón, egyből azt gondoltam, ez amolyan háborúellenes darab lehet, amely a háborúból félőrültként hazatérő katona kliséjét állítja a narratívája középpontjába, hogy aztán a történetet elkerülhetetlenül a haza igazából már nem térő hős teljes megőrülése irányába csavarja. Ez a folyamat az ilyen filmekben rendszerint áldozatokkal jár, és a lélekben haza nem térő katona kicsit elhozza a háborút az azt távolinak képzelő otthoniaknak... hacsak valami irdatlan giccses befejezést nem rittyentenek éppen a filmalkotók. Előbbi verzióra lásd példának az orosz Féltestvérem, Frankenstein című filmet (haza nem térés Csecsenföldről), utóbbira az amerikai Bicskát (többek között Robert de Niróval, vietnami vonatkozásokkal).

Ehhez képest viszont ez a film alapvetően csak két, ennél diszkrétebben érvényesülő motívum miatt passzol valamennyire a háborúellenes kategóriába.

1. Az amerikai producer szándékának ez valamennyire megfelelhetett, marketingszempontból. A film elején van amolyan felkonferálás a történethez, kiírnak mindenfélét, és az a rész sugallhat ilyesmit, plusz a történet kezdése is ráerősít erre az érzésre. De aztán kibomlik egy sokkal összetettebb sztori, és a rendezés és a dramaturgia inkább a mesélés, mint a politizálás szándékát tükrözi.

2. A történet a kiemelt kivétel erején keresztül akár a hadsereg ellen is hathat. Bár a történetben látszik, hogy a jó döntéseket a rosszaktól kevés választja el adott esetben, itt születnek látványosan rossznak bizonyuló döntések. A hadseregben, ahol a személyiségformálás nem cizellált vitaköri diskurzusban zajlik, emberek néha eljuthatnak oda, hogy elpattan a húr, és a film egy ilyen folyamatot mutat be, a hadsereg szervezeti kultúráját antropológusi precizitással tárva fel mindvégig (figyelmeztetés ezen a ponton: ennek az élvezetéhez az angol hangot kell hallgatni, nem a magyar szinkront). A kiemelt kivétel erején azt értem, hogy repülős filmet ugyebár repülőkatasztrófákról könnyebb csinálni, és itt is ez a hatás működik, a néző tehát azt hiheti, hogy az efféle dráma számít tipikusnak katonakörökben.

Ami figyelemre méltó: ez a két dolog viszont még közelében sincs manipulatív hatás tekintetében annak, amit a magyar forgalmazók műveltek. "Az afgán szindróma" alternatív címet adni egy olyan filmnek, amelynek esetében a cselekmény szempontjából Afganisztán konkrét közege minimális jelentőséggel bír, kicsit erős. A hadsereg szempontjából nem valószínűtlen, de inkább kivételes, mint tipikus történetet ezzel az Afganisztánból hazatérő katonák esetére vonatkoztatják, mint tipikusnak elfogadott példát. A magyar diskurzus szempontjából az ilyen húzás valóban tipikus.

Kuriózum: McLeod lányai, egy kelet-timori börtön és az ausztrál különleges erők

2010-10-18T20:49:00.012+02:00

Szóval az van, hogy megy az M1-en mostanában ez a McLeod lányai című ausztrál sorozat. Az epizódjait én nem nézem, de ma este odakapcsoltam rá totál véletlenül, és feltűnt, hogy szerepel benne egy dezertőr katona, aki egyből olyan különleges műveletis típusnak tűnt, és aztán még kiderült, hogy jártas a harcművészetben, plusz jókora sebhely volt az arcán stb. És legnagyobb meglepetésemre, öt perccel az után, hogy odakapcsoltam, elő is adta a karakter fiktív múltját, ahogyan ez az ilyen drámákban lenni szokott: a megrázó dolgokat, amik történtek vele, és megviselték... Kelet-Timorban. A sztori úgy hangzott, hogy egy börtönre vigyáztak ott ők és a társai, és akkor lázadás tört ki, és akkor fegyvereket szerzett rabok kiszabadultak, és akkor egyszer csak valaki majdnem megölte őt, de szerencséjére a társai végeztek az illetővel, és utána őt kitüntették, mert még a halálközeli élménye után is sikeresen vett részt a maradék szökevények összefogdosásában.

A sztorinak van valamennyi valóságalapja. Itt lehet olvasni a kelet-timori főváros, Dili börtönében, 2006 nyarán történtekről. A kontextushoz tartozik, hogy akkoriban éppen lázadást vezetett a kelet-timori vezetés ellen egy exkatonatiszt, bizonyos Alfredo Reinado (nem mindennapi történetét lásd összefoglalva a wikipédián). Egy portugál járőr azonban rátalált Reinadóra és csapatára egy 2006. júliusi házkutatás során, a portugálokhoz csatlakozó ausztrál katonák pedig őrizetbe vették. Ezek után Diliben Reinado is ott volt a börtönszökevények között - aligha véletlenül: a tömeges kitörési kísérletben nyilván lehetett némi belső segítsége neki és a társainak, és minden bizonnyal ők voltak a kezdeményezők. Ezek után pedig valóban beszálltak ausztrál katonák is a fogócskába, méghozzá az ausztrál SAS kommandósai. A lázadáskor elvileg nem voltak a helyszínen - a létesítmény az új-zélandi erők műveleti területén belül volt -, de Blackhawk helikoptereikkel az ausztrál különleges műveleti erők iziben ott termettek.

Hogy én pedig minderről beszámolok itt, az azért van, mert poénból keresgélve ráakadtam az ausztrál védelmi minisztérium kiváló oldalára, ahol egy idei, májusi, kelet-timori hadgyakorlatról (is) vannak fenn remek felvételek. A gyakorlat során éppen egy börtön szakszerű lerohanására treníroztak a timori végeken, helyi erők társaságában. Ízelítőnek egy-egy fotót a résztvevőkről láss alább, illetve katt erre az oldalra itt (kopirájt Australian Government). Az itt látható felvételeken sorban a börtönt védő irregulárisok, az ausztrál katonák, majd egy kelet-timori gyalogos láthatók.

Élelmezésügyi világnap: afganisztáni áttekintés

2010-10-17T12:50:00.012+02:00

Talán ez a párizsi akció, az "éhezési bankett" volt - médiaképessége révén - a legalkalmasabb az élelmezésügyi világnap (október 16.) alapvető üzenetének tolmácsolására. Jó médium módjára mi is (másod)közlünk egy képet róla:

(Fotó: Thibault Camus, AP)

Ennek kapcsán pedig akkor néhány afganisztáni/élelmezésügyi vonatkozású linkre is felhívnánk a figyelmet. Itt van legelőször is a World Food Programme oldala - ők 1963 óta vannak jelen aktívan Afganisztánban, amikor pedig ebben az országban még nem volt háború, és összességében mindenképpen jobb képet festett, mint sok poszt-koloniális afrikai ország.

A WFP által használt 2007-2008-as adatok szerint Afganisztánban mintegy 7,4 millióan lehetnek ma kritikus helyzetben élelmezés tekintetében. Az ország valaha gabonaexportőr volt, ám aztán az 1970-es évekre aszályok sújtották, majd a politikai instabilitás ezernyi következményét szenvedte meg a mezőgazdaság (is). A háborúk a mezőgazdasági infrastruktúra közvetlen rombolásával jártak, egyben pedig a kapcsolódó infrastruktúra (utak, piacok) rombolásával, felbomlásával is. A megélhetésükről gondoskodni próbáló emberek eközben sok helyütt visszafordíthatatlan károkat okoztak környezetükben például a korlátlan fakitermeléssel is.

Mindezek után nem segített Afganisztánon a 2007-2008-as élelmiszerár-robbanás sem, mely egyébként nem ért véget csak úgy - ha a világgazdaság újra felpörög, lehet még rosszabb is. A háttérben munkálkodó meghatározó strukturális tényezők hatása újra előjöhet, "csendes cunami" módjára ölve, ahogyan egyesek mondják.

Itt lehet olvasni közben a FAO friss világjelentéséről, amely az afganisztánihoz hasonló elhúzódó válságokra kívánná fókuszálni a figyelmet és a segélyezést, a kevésbé súlyos esetek rovására. (Itt olvasható a különösen súlyosnak nyilvánított esetek, azaz országok listája.)

Ami a jelenlegi afganisztáni helyzetet illeti, a pakisztáni áradások ugyan nem kaptak talán elegendő figyelmet a térségbeli politikai folyamatok iránt elvileg mélyen érdeklődő Nyugat részéről, ám Afganisztántól, az oda jutó segítségből még így is sokat eltérítettek. El is vesztek afgán szállítmányok az áradásokban - így vagy úgy -, de kifejezetten változott is a címzett jelentősebb segélytranszportok esetében. Mindez a kemény tél beállta előtt nem sokkal, amikor rengeteg afganisztáni falu válik végképp megközelíthetetlenné hónapokra.

Érdekes kérdés, mit kellene, hogy jelentsen számunkra ma az afganisztáni éhezés? Jelenti-e egyértelműen az átlagos nyugati szemlélő számára ma, hogy segíteni kell? Az egyre szkeptikusabb fősodorbeli diskurzus egyfajta lebeszélőgépként működik ezzel kapcsolatban. Az ilyen problémákra gondolva még némi megkönnyebbüléssel is teszi ezt: azt sugallja, az afgánok majd megoldják a problémáikat, nem a mi felelősségünk, és a tálibok végül még javíthatnak is a helyzeten. A baj ezzel az, hogy ezt iszonyatosan nehéz elhinni - sőt nem is kell. A tálibok nem azonosak az afgánokkal, a tálibok által megoldott problémák pedig nem azonosak az afgánok problémáival, vagy akár a mieinkkel. Valamennyi minimális átfedés van ezek között a halmazok között, és az időről időre felröppenő nagylélegzetű konfliktuskezelési álmok (hogy tárgyalásos úton érjen véget az afganisztáni beavatkozás) éppen (kizárólag) ezeket az átfedéseket igyekeznek szem előtt tartani; sajnos felnagyítják azonban ezek jelentőségét, és eltekintenek az átfedés kritikus mértékű hiányától, annak a vágyvezérelt gondolkodásnak a jegyében, amelynek a tüneteként jelentkeznek ezek az álmok alapvetően. Azonban a tálibok megoldásai a tálibok problémáira ettől még sajnos nem esnek egybe a mi elképzeléseinkkel, vagy akár az afgánok jelentős részének az elképzeléseivel.

Mi történt a(z iráni) Zöld Mozgalommal?

2010-10-08T07:39:00.012+02:00

Kicsit zavaró lehet, hogy az előző blogpósztunk címében is szerepelt a "zöld mozgalom" kifejezés, itt viszont az iráni Zöld Mozgalomról van szó, amely Ahmadinedzsad iráni elnök megbundázott "újraválasztódását" követően indult útjára, és miután hatalmas tömegtüntetéseket produkált, melyek egy részét egészen kíméletlenül verte le a rezsim, lassan veszíteni látszott energiájából. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott az is, hogy az iráni biztonsági szervek módszeresen dolgozták meg a mozgalom tagjait - azonosították őket, letartóztattak sokakat. Azok, akik erre a sorsra jutottak, az iráni börtönökben a politikai foglyokra jellemzően váró bánásmódban részesültek.

Ali Abdi iráni diáknak a CEU-n tartott előadásán jártam a héten, hogy kapjak egy képet az aktuális helyzetről. Amikor az előadás anyaga felkerül a CEU emberi jogi tanulmányokat folytató hallgatóinak (HRSI) a honlapjára, ennek a pósztnak a végére egy közvetlen linket is elhelyezek.

Addig pedig itt egy rövid linkgyűjtemény a szóba került kérdések némelyikével összefüggésben (messze-messze nem érintek itt mindent, ami elhangzott).

- A protest új formájaként jelentkezett még 2009 vége felé, hogy a Zöld Mozgalommal szimpatizálók elkezdtek a rezsimet delegitimálni hivatott szimbólumokat elhelyezni az iráni bankjegyeken, rajzolva vagy nyomtatva, az egyszerű V betűtől egészen Nedának, a tavalyi tüntetések során lelőtt lánynak a képéig (lásd a képen alább). Valamikor ekkoriban indult a dolog. Még most is tart, és nyárra a rezsim eljutott oda, hogy betiltották az ilyen bankjegyek használatát, csak persze ezt a szabályt betartatni elég nehéz lenne nekik mostanra.

- Az elmúlt időszakban jelentkeztek disszidálni vágyó diplomaták is, Észak-Európában (Norvégiában és Finnországban) például három is, illetve még arra is volt példa, hogy a paramilitáris "bászidzsi" soraiból dobbantott valaki - itt olvasható interjú egy ilyen emberrel, aki a jelek szerint még mindig tele van kétségekkel mindennel kapcsolatban.

- Az ennek a cikknek a tetején látható nagyhajú úriember egész jól keresett az iráni eseményekből. Egy olyan szoftvert árult, amelynek a segítségével elvileg névtelenül lehetne használni a netet az aktivisták számára. Az amerikai kormányzat annyira lelkes lett tőle, hogy a Haystack nevű termék számára gyorsított eljárásban adtak exportengedélyt - utóbbi azért kellett, mert esetében elvileg érzékeny technológiáról, kriptográfiai eszközről van szó. A probléma az, hogy időközben kiderült, a terméket a fejlesztői sem tartották többre puszta tesztverziónál, melynek még számos hibája volt, és emiatt, úgy tűnik, nem egy iráni került börtönbe, akit a hatóságok lefüleltek, miközben azt hitte, névtelenül szörfözik. Szegényeknek a Tort kellett volna használniuk - ez a "hagyma router" az ideális az iráni szerverek megkerülésére, és ezt jól mutatja, hogy még a "Nagy Tűzfalat" működtető Kínai Népköztársaság is megijedt tőle.

- Ha már a nem-iráni profittermelő vállalkozások szerepénél tartunk, a Nokia cég is belekeveredett csúnya dolgokba. Megfigyelőtechnológiát adtak el Iránnak (akárcsak a Siemens), és ezzel érdemelték ki az itt látható választ az aktivisták részéről... Figyelemre méltó, amikor egy Nobel-békedíjas emberi jogi aktivistának (Sirin Ebádinak) kell tárgyalnia egy vállalattal hosszasan, hogy kicsit gondolja már át, amit csinál, egészen jó-e az.

- Jaj, és ezek után témába vág az egyik legalapvetőbb észrevétel. Más aktivistákhoz hasonlóan Ali Abdi sem állja, amikor Twitter-forradalomként emlegetik az iráni eseményeket. A tüntetések szervezésében ugyanakkora, ha nem nagyobb szerepet játszottak a szájról szájra járó információk, ami pedig az új médiát illeti, a Twitter mellett egy sor egyéb eszköz is fontos volt. Szóval nem annyira klassz, hogy ezzel a nyugati brandnévvel azonosítják az ő politikai törekvéseiket.

- Brandnevek kapcsán a "megcsinált" popsztárok is szóba jöhetnek... Még tavasszal a Time szokásos internetes szavazásán - a 100 legfontosabb emberről a világon - a Zöld Mozgalom egyik potenciális vezetőjének számító, a 2009-es elnökválasztáson vereséget kényszerűen elszenvedett Mir Hosszein Muszávi lenyomta Lady Gagát, és emiatt a Lady Gaga-rajongók csalásról sutyorogtak. Juan Cole itt tér ki erre viccesen.

Szóval, miközben mi itt Európában már egészen más dolgokra koncentrálunk, a Zöld Mozgalom azért továbbra is próbál elérni valamit, néha vannak tüntetések is, a rezsim pedig közben amúgy is átalakulóban, az Ahmadinedzsád-féle körök és a vallási vezetés egy részének a konfliktusában. Bonyolult képlet Irán, hogy egy hatalmas közhelyet helyezzünk el habként a torta tetején, és ezek a folyamatok figyelmet érdemelnek akkor is, amikor az iráni atomprogram kérdését értékeljük.

* * *

Kapcsolódó cikk: Zarah Ghahramani: Vallomás korbácsütésre (kritika)

A zöld mozgalom egy "bámulatos" vadhajtása...

2010-10-07T11:17:00.005+02:00

A környezeti biztonság fontos, és nyilván katasztrofális például összességében többezer milliárd forint értékben semlegesíthető kárt csinálni egy olyan gazdasági tevékenységgel, amely évente olyan 40-50 milliárd forint profitot hoz egy cég menedzserei és tulajdonosai számára, plusz termel valamennyi hasznot az előállított termék révén a társadalom számára, de azért aligha a már említett károk nagyságrendjében (a MAL Zrt. Ajka melletti tározójával történtekre gondolok természetesen, saját, nemzeti Deepwater Horizonünkre, amely Mexikói-öblöt csinált a környékből). Viszont ez a videó itt olyan, hogy egy, a környezetét valamennyire becsülő embernek csak egy lehetőséget hagy: hogy keresse a piros gombot... avagy annak megfelelőjét, a kis x-et a böngészőablak sarkában, hogy ne nézze tovább ezt a szellemi vörösiszapot (azaz sz*rt). Egy méretlen, bemondogatásra alapozott, 10%-osra tervezett károsanyag-kibocsátáscsökkentést a totalitárius terror dicséretét zengve ünnepelni... Itt komoly bajok vannak több dimenzióban is.

Dzsang

2010-10-05T16:00:00.014+02:00

A dzsang az háborút jelent, és egy ilyen dzsang mostanság (ismét) különösen intenzíven dúl az afgán-pakisztáni határvidéken. Ahogyan arról a múlt héten beszámoltunk, a pakisztáni papírszuverenitáson átgázolva sor került arrafelé - pakisztáni felségterületen - jó pár légi csapásra az elmúlt időszakban. Ezek célja ezúttal közvetlenül is az volt, hogy európai merényleteknek vegyék elejét általuk.

Rövid összegzés következik az alábbiakban a friss fejleményekről, linkekkel, köztük mai dolgokat is említünk.

A mára egyértelműen terroristafészeknek számító Észak-Vazirisztánban, Mir Ali település közelében egy drón vélhetően német fegyvereseket lőtt ki a napokban egy újabb légi csapás során. Ehhez kapcsolódóan már az is látszik a tudósításokból, hogy a főszerepet az emlegetett európai merénylettervekben vélhetően német állampolgárok játszották volna, mivel a hivatalos szervek irányából lassan szivárgó/csordogáló információk szerint az egyiküknek, az afgán származású Ahmed Sidiqinek az elfogása és kikérdezése derített fényt ezekre a tervekre, még július környékén. Azóta zajlanak az intenzív erőfeszítések a kulcsfigurák időszerű lekapcsolása érdekében. Az afgán-pakisztáni határvidéken beindult eseményekkel (a felpörgetett dróntevékenységgel) párhuzamosan - még augusztusban - a német hatóságok bezáratták a szeptember 11-i támadások kapcsán már egyszer reflektorfénybe került hamburgi mecsetet, ahol Mohammed Atta is megfordult annak idején, a "hamburgi sejt" más tagjaihoz hasonlóan.

Amíg lehetséges volt, a több ország által koordinált fellépés titokban zajlott, ám idővel szükségessé vált a nyilvánosságnak is adni valamiféle jelzést. A terrorkészültség ezt követően a tetőfok-mínusz-egyes szintre hágott az Egyesült Királyságban, de Franciaországban és Németországban is fokozott készültséget hirdettek, és még az Egyesült Államok és Japán is figyelmeztetést adott ki Európába utazó polgárainak, miszerint valami sajnos történhet itt a következő időszakban.

A német szálhoz visszatérve, a leginkább figyelemre méltó dolog talán a német belügyminisztérium hétfőn nyilvánosságra hozott becslése, miszerint eddig mintegy 70 német állampolgár kapott paramilitáris kiképzést Pakisztánban, és olyan egyharmaduk visszatért onnét azóta. Ez a huszonvalahány (?) fő ezek szerint most nyilván veszélyforrásnak tekinthető. A helyzet azonban nem látható át igazán tisztán, mert más forrásokból eltérő számadatok is ismertek. Német rendőrségi forrás szerint például 100 felett van a kockázatot jelentőnek ítélt, Pakisztánban megfordult iszlamisták száma, és közülük 40 kaphatott kiképzést robbanóanyagok használatára - erről számolt be a Reuters; ugyanők idézték viszont a BKA (Bundeskriminalamt) vezetőjét, Jörg Zierckét is, aki ennél is több érintettről, 400 szélsőségesről és 131 "potenciális felbújtóról/elkövetőről" beszélt.

Az esettel kapcsolatban további érdekesség - erre térnék még ki -, hogy ezúttal ismét kialakulóban az igazából már ismerős vita a dróncsapások esetleges kontraproduktivitásáról. Lehetséges adalék (bár semmilyen értelemben nem perdöntő) a BBC és ~~a Long War Journal~~ egyes pakisztáni források* egymásnak ellentmondó statisztikája a dróntámadások és a pakisztáni terrortámadások frekvenciájának együttes változásáról (kovarianciájáról). Az ellentmondás éppen abban a tekintetben jelentkezik a két forrás között, amit a vitázó felek a legfontosabbnak gondolhatnak: a vélelmezhető ok-okozati kapcsolat irányát illetően. Lásd a két ábrát, és világossá válik, mire gondolok. Itt láthatók a BBC adatai, itt pedig a pakisztáni adat. Az előbbi szerint a dróncsapások többnyire akkor válnak gyakoribbakká, ha felpörögnek a terrortámadások, a másik szerint viszont éppen fordítva. Mint jeleztem azonban, ez nem perdöntő, ugyanis a vita igazából rossz feltételezéseken alapul. A pakisztáni végeken vadászott fegyveresek valamennyire mindenképpen fenyegetést jelentenek, mivel mindenképpen elég csúnya dolgokra készülnének. (Kieg.: és hát azt, amikor felrobbantanak ártatlan embereket, aligha lehet bármire is "válasznak" nevezni, vagyis valamiféle párbeszéd részének.)

Jelzésértékű lehet: az, hogy az elmúlt hetekben határozottabb fellépés történt ezek ellen a fegyveresek ellen (szembeszállva a pakisztáni állammal a pakisztáni szuverenitás nyíltabb megsértésén keresztül), természetszerűleg kiváltott egy másik reakciót is: a NATO utánpótlási vonalainak támadását Pakisztánban. Az oksági kapcsolat itt teljesen egyértelmű. A hatékony odavágást pakisztáni visszavágás követte. Pakisztán a dróncsapások elleni tiltakozásképpen (illetve mert állítólag pakisztáni katonák is voltak ezeknek az áldozatai között) hat nappal ezelőtt lezárta a kulcsfontosságú torkhami határátkelőt, és az így a határ pakisztáni oldalán feltorlódott járműoszlopok most rendszeresen rakétatűz alá kerülnek. Magyarul a NATO-nak és az Egyesült Államoknak a logisztikai kihívásokra tekintettel vissza kellene venniük a terroristák elleni fellépés hatékonyságából a pakisztáni együttműködés visszanyerése érdekében, körülbelül így fordítható az ebben rejlő üzenet. Ezt persze az is motiválja azért - az árnyalt megítélés érdekében ezt látni kell -, hogy a pakisztáni polgári vezetés számára csakugyan őket kényelmetlen helyzetbe hozó, népszerűtlenséggel járó dolog az országuk bombázása és annak tűrése (még akkor is, ha a célpontok a mi szemszögünkből teljesen legitimnek tűnnek).

* Annyit ezeknek a forrásoknak a korrektségéről, hogy amikor mindenféle adatok keresgélése közben először láttam a táblázatot, a félrevezető tálalás miatt azt hittem, a Long War Journal volt a forrás... naná, hogy nem.

A köz véleménye: a média és Afganisztán MCXXVIII.

2010-10-05T09:04:00.008+02:00

Belinkelem ezt a csodát innét - korábban csak elvétve közölt közvélemény-kutatási eredmények az afganisztáni magyar jelenlét aktuális támogatottságát illetően; szeptember közepéről, mert eddig elkerülte a figyelmemet. Eszerint 52% ellenzi a "részvételünket a NATO afganisztáni missziójában", miközben 69% egyetért azzal, hogy a NATO tagja vagyunk. Ez az, aminek az apropóján kicsit fanyalognom kell. De mindenképpen tovább szeretnék menni a nyilvánvalóan adódó pikírt megjegyzéseknél, miszerint nem meglepő, ha 100% szereti a csokit, és 100% támogatja az ingyen csokiosztást is.

Nem abban kételkedem én, hogy ki lehetne hozni akár 80%-os ellenzéket is Afganisztán ügyével kapcsolatban. Ahhoz csak ügyesen kell megfogalmazni a kérdést, és mindjárt más százalékos adat is kijöhet eredménynek. Ha internetes pollt csinálok általában 18 év felettieknek, végképp ez a helyzet (itt és most konkrétan ez történt, és 556-an klikkeltek).

A NOL szerkesztősége figyelemre méltóan tálalja az eredményeket magukat: "Felerősödtek azok a hangok, melyek szerint magyar katonáknak semmi keresnivalójuk sincs ezen a távoli, közép-ázsiai vidéken, amelyhez közvetlen nemzetbiztonsági érdekek nem is fűzik hazánkat" - írják. A távoli, közép-ázsiai vidékkel kapcsolatban, mint látható, "biztonságpolitikai szakértősen" mindjárt az objektív tényálladékot is nyakunkba zúdítják, hogy itten pedig csak közvetett érdek van, ami úgy fontos, hogy nem azonnal, hanem csak egy lépéssel később vág orrba frontálisan.

Pontosan ilyen fordulatokra gondoltam, amikor arra utaltam, hogy ügyes megfogalmazással, rafináltan élve az értelmezési keret kényszerítésének (a framingnek) az eszközével, el lehet érni (mindenféle) eredményeket, hátsó szándéknak vagy a megfogalmazást diktáló előítéletnek a függvényében. A tálalással kapcsolatban azt is érdekesnek találom, ahogyan megemlítik, hogy "egy politikai párt" is ellenzi a missziót. Ezt a pártot Jobbiknak hívják, és nem érzem teljesen véletlennek, hogy ez a mondatba nem szövődött bele így, kimondva.

Nem a NOL-t akarom ezzel az írással kipécézni egyébként; például a Magyar Nemzet irányvonala Afganisztánt illetően ugyancsak figyelemre méltó példákkal szolgál a média politikai diskurzusbeli intervencióit illetően. Most történetesen a NOL került itt terítékre.

A közvéleménnyel kapcsolatban eközben szem előtt tartandó, hogy bármennyire is fontos, és normatíve elfogadhatatlan is lenne elvitatni a jelentőségét, gyakorlati szempontból igazából az örök fejtörés forrása. Egyéni véleménynyilvánítások mások (érdekekkel bíró emberek) általi aggregációjáról van szó, mely nem kötődik senkihez. A többség nem egy élőlény, valós, egymásból logikusan következő érdekekkel, preferenciákkal. De még ha az lenne is, a politikát következetesen megfigyelők számára akkor is kirajzolódik előbb-utóbb a kép, hogy a politikai elitek (kormány és ellenzék egyaránt) leginkább használják ennek az absztrakt többségnek a változó véleményét, és nem kiszolgálják azt. Még amikor úgy tűnik, hogy következetesen kiszolgálják, annak is nyilvánvaló (legalább remélt) hasznai adódnak az ezt művelő politikusok számára.

Az utóbbi összefüggés mentén továbbhaladva, ha valakit érdekel egy kis visszatekintés, különösen elhíresült - és a témába vág - például az olasz eset, amikor Beniamino Andreatta külügyminiszter az 1990-es években finoman szólva kétes közvélemény-kutatási adatokra hivatkozva állította többször is, hogy az olasz köz sem kívánja az olasz elit által látványosan került boszniai beavatkozást, miközben a köz többségi véleménye a felmérések tükrében nem feltétlenül ez volt (sőt valószínűleg nem ez volt, csak ennek a fentebb már kifejtett okokból nem akarom eltúlozni a jelentőségét; további infót láss ebben a könyvben, Pierangelo Isernia fejezetében). Az olasz elit ezzel együtt éppen a közvéleményre hivatkozva igyekezett elkerülni az aktívabb beavatkozást a boszniai konfliktusba.

Mindennek a tetejében itt pedig még ki sem tértünk maguknak a közvélemény-kutatóknak a jelentőségére - egészen más kontextusban erről éppen most emlékezett meg a blogján Török Gábor politológus.

Mindezt azért tartottam fontosnak leírni, mert miközben nekem is megvannak a kételyeim Afganisztánt illetően egy sor kérdéssel kapcsolatban - sok az ismeretlen a Nagy Egyenletben -, az biztos (tehát nem ismeretlen), hogy számunkra a védelmi szövetségesi rendszerünk fontos, és hogy ennek a megőrzéséért az afganisztáni jelenlétnél nagyságrendekkel komolyabb terhet jelentő védelmi költekezés terén nem fogjuk egyhamar letenni az asztalra, amit igazából várnak tőlünk. Lehet hozni közvélemény-kutatási adatokat, és a fogunkat összeszorítva jelezni, hogy nagy teher számunkra az afganisztáni jelenlét, de amíg igény van rá, addig csinálni is kell.

Ha eközben stratégiai alternatívát kívánunk megfogalmazni, reálisat, a partnereink számára, azért, hogy az ő igényeik összességét átformáljuk valami nekünk szimpatikusabbra, ahhoz természetesen lehet sokat gondolkodni, és a partnereket kreatív ötletekkel bombázni (ha valaki tud ilyet, legalább elmondhatná, hogy megpróbálta). Viszont ehhez (is) érdeklődni kell Afganisztán iránt.

Gyorskomment: a meghiúsított (?) európai terrorhullámról

2010-09-29T20:02:00.006+02:00

Amint a híradókban is elhangzott, hírszerzési források szerint az ISAF, az amerikai haderő és különböző titkosszolgálatok hatékony együttműködése talán valóban sikerrel akadályozta meg mostanra, hogy brit, francia, német és esetleg egyéb európai nagyvárosokban a 2008-as mumbai támadásokhoz hasonló véres atrocitásokra kerüljön sor - vagyis hogy egy-egy szakasznyi terrorista könnyűfegyverek használatára építve tömeggyilkosságot kövessen el, ezúttal több városban is egyszerre.

Mumbai óta is volt egyébként az ott történtekre emlékeztető jellegű támadás: Lahore-ban, Pakisztánban, ahmadi mecsetek ellen, amint arról itt én is beszámoltam (végül több mint 90 halottal). Az Egyesült Államokban pedig sokan annyira tartottak egy komolyabb támadás bekövetkeztétől tavasz óta, hogy Hillary Clinton diplomatikus formulákba csomagolva végül is kimondta, nyilvánvalóan elrettentésképpen, hogy amennyiben egy támadás amerikai földön bekövetkezik, és azt vissza tudják követni Pakisztánig, annak "súlyos következményei" lesznek.

A most eltervelt, de állítólag elvetélt támadás hangoztatott motivációi között szerepelhetett volna feltételezhetően egy egész listányi dolog, a franciaországi burkaügyektől az afganisztáni kivonulás követeléséig. Persze csak spekulálok ezen a ponton, de azért nem valószínűtlen feltételezésekből kiindulva.

Azt illetően, hogy hogyan sikerült meghiúsítani a támadást, a szűkszavú nyilatkozatok egyelőre annyit fednek fel, hogy a közelmúltban pakisztáni területen végrehajtott dróncsapások fontos szerepet játszottak ebben. Ezeknek a száma az elmúlt időszakban látványosan nőtt, és az elmúlt (bár teljesen véget még nem ért) hónapban húsz ilyen csapásra került sor. Illusztrációnak itt a látkép egy drón fedélzetéről - a képen persze az is látszik, hogy bármilyen precíz csapásokról van is szó, sűrűn lakott területeken csúnya következményeik is lehetnek:

Az egyik ilyen dróncsapás végzett az al-Kaida afganisztáni műveletekért felelős parancsnokával, Sheikh Fateh al-Maszrival, egy másik pedig a pakisztáni hadsereggel és az al-Kaidával egyaránt baráti jóviszonyban leledző Maulvi Nazír pakisztáni tálib parancsnok területén végzett néhány fontosnak tűnő figurával. A közelmúlt legjelentősebb "átcsapása" (az afgán-pakisztáni határon keresztül, szuverén pakisztáni területre) mégsem a CIA vagy az amerikai hadsereg által használt drónokhoz fűződik. A napokban ugyanis (amúgy amerikai, de) egyértelműen és nyíltan vállaltan ISAF-színekben játszó helikopterek vették tűz alá több alkalommal is az al-Kaidával és a pakisztáni hadsereggel Maulvi Nazírhoz hasonlóan jó viszonyban leledző Hákkáni-frakció tagjait a pakisztáni határnak az afgán Khoszt tartománnyal átellenes oldalán, Észak-Vazirisztánban.

Ugyan az ilyen számok csak sacc/kábé alapon lehetnek mérvadók, de a minimális és a maximális feltételezett veszteségadatok alapján Hákkániék 40-70 embert is veszíthettek. Ha ez így van, ez csakis komoly tűzijáték eredménye lehetett, a pakisztáni határon át lesújtó helikopterek tehát tartósan harcérintkezésbe bocsátkoztak a fegyveresekkel. Hogy mindezt pakisztáni terület felett és nyíltan a NATO nevében eljárva készek voltak megtenni, rendkívüli. Márpedig akkor ez az egész kapcsolatban lehet a fentebb leírtakkal is akár.

Összességében még annyit tennék hozzá ehhez, hogy ez az incidens talán felhívhatja a figyelmet arra, miért is van az ISAF Afganisztánban. Azért, mert az afgán-pakisztáni határvidék esetében olyan darázsfészekről van szó, ahonnét darazsak - hol erre, hol arra hivatkozva - már jó ideje röpdösnek szerteszét a világban, hogy itt-ott embereket megcsípjenek. Ez a darázsfészek egy nyugati kivonulás esetén Afganisztánba költözvén még kellemetlenebb módon viselkedne. Ott ugyanis az amerikai beavatkozástól védettebb helyet kapna: egy, a tengertől elzárt országban, ahol következésképpen nehéz egyik pillanatról a másikra terroristákra úgy lecsapni, szuverén pakisztáni területen keresztülrepülve, ahogyan most, az afganisztáni bázis birtokában, a pakisztáni határvidéken egyelőre lehetséges... De miről is beszélek? Ha egy ilyen helyzet előállna, azzal a történelem csupán ismételné önmagát. Volt már ilyen időszak, és 2001. szeptember 11-én zárult le.

Rövidhír: Újabb skandináv blama

2010-09-27T13:23:00.005+02:00

Történt nem is olyan régen, hogy egy svéd-magyar barátságos focimeccsen a svéd tévések összetévesztették Magyarország jelenlegi miniszterelnökét a korábbival. Elég gáz, mondhatnánk, de a norvégoknak sikerült egy ennél is nagyobb bénaságot elkövetniük - igaz, legalább nem egy egész ország előtt szerepeltek le. Megesett ugyanis a múlt héten a norvégiai Nordland megyében, hogy a hidegháború idején is jó szovjet, majd később orosz kapcsolatokkal rendelkező tartomány egy kínai delegáció fogadására véletlenül szovjet zászlót tett ki a kínai helyett. Kínos. Szegények bocsánatot kértek és a "mindenki hibázhat egyszer" alapon jelenleg elintézettnek tűnik az ügy.

Hogy kapcsolódjunk egy kicsit a biztonságpolitikához és maradjunk a skandinávoknál: van itt egy oldal az interneten, ahol a svéd hadseregbe történő felvételihez hasonló flashjáték alapú tesztet lehet megoldani csoportban. Mindenki kipróbálhatja a barátaival, vagy akár teljesen ismeretlen emberekkel a világ minden tájáról (a program kiírja, melyik városból csatlakoznak mások a csapathoz), hogy elég jónak számítana-e a svéd hadseregben.

Áldozatok Gibraltár oltárán

2010-09-25T16:54:00.004+02:00

Tegnap szerepelt a hírekben, hogy az első magyar tűzoltóként Bajzát László mezőkövesdi vasember átúszta a gibraltári szorost. A karosszékben kényelmesen hátradőlve, vagy éppen a Bánki-tó átúszása során (lángossal a hasamban!) szerzett élményekre visszagondolva nem tudok elég elismeréssel adózni neki ezért. Jó, úsztam már rendes tengeri hullámokban is, na de a gibraltári szoros különösen trükkös egy hely. Nagyon erős áramlások jelentkeznek arrafelé, kifelé is, befelé is, az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger között. Ehhez az ár-apály váltakozás aszinkronicitása és a Földközi-tengernek az összeköttetés elképzelt hiánya esetén potenciálisan alacsonyabb vízszintje is hozzájárul, a szorossá összeérő partvonalak hatása mellett. Mindennek a tetejében erős a hajóforgalom, és kardszárnyú delfinek és cápák is grasszálnak ezeken a vizeken. Az érintett hatóságoktól speciális engedély kell, hogy az ember nekivághasson. Lásd a pályát 3D-ben:

Nem sokaknak sikerült leküzdeni a távot, e szerint a forrás szerint például eddig csak kétszázötven embernek, körülbelül. Mint az idézett forrás mutatja, nők is vannak az etapot kipipáltak között - vaslady-k. De a jövőben szeretne itt átkelni például a francia Philippe Croizon is, aki antennaszerelés közben olyan áramütést kapott, még 1994-ben, hogy mind a négy végtagját amputálták. A La Manche-csatornát már átúszta. Ami minket, magyarokat illet, a legelső magyar (de nem tűzoltó) sem régen, napokkal Bajzát előtt vágott neki sikerrel a szorosnak.

Mindez szép és jó, de támadt közben némi rossz szájízem az én fékezhetetlen agyvelőmmel. Eszembe jutott, milyen lett volna annak idején, ha a berlini falnál, az NDK-s pártvezetés engedélyével nyugat-európaiak falugró challenge-eket nyomtak volna erőpróbának. Az érdekes az, hogy a jelen helyzetben a lehetséges párhuzam nem is nagyon tűnik fel. Pedig egy forrás szerint 1988 és 2008 között Spanyolországba - vagy a Kanári-szigetek vagy (persze nem spanyol felségterület) Gibraltár irányában - átjutni próbáló migránsok/menekültek közül 4347-en vesztették életüket. Nem átúszással próbálkoztak egyébként eleve, csak aztán úgy alakult, hogy úszniuk kellett. És például a belső afrikai területekről származó emberek esetében sejthető, hogy sokan közülük úszni nem nagyon tudnak.

Véletlenül sem azt mondom egyébként, hogy ne legyen szorosátúszás, hogy ez egyértelmű legyen. Nem a szorosátúszás miatt van nyomorúság a világban sokfelé. Sőt lehetőségek is vannak az ilyen attrakciókban, lásd például itt, swim for Africa. Mindenképpen érdemes viszont számolni azzal, mi minden történik a világban, és mennyiféleképpen értelmezhető mindaz, amit a lehető legnagyobb természetességgel teszünk.

Az öreg halász és a tenger (és a parti őrség)

2010-09-23T17:19:00.008+02:00

Jankus Balázs írása

Aki figyelemmel kíséri a kelet-ázsiai eseményeket, annak feltűnhetett, hogy szeptember 7-e óta megy az eksön Japán és Kína között. Az események kiváltó oka Zhan kapitány és halászhajója, a Minjinyu 5179 (egyes korai jelentések Nippon China néven emlegették a hajót).

A hajó – bár a kínai álláspont vitatja ezt – illegális helyen halászott a Senkaku-szigetek térségében, amely jelenleg japán felügyelet alatt áll. A japán parti őrség felszólította a Minjinnyu 5179-et hogy hagyjon fel tevékenységével, és megközelítette a kínai halászhajót, hogy átszálljanak rá. A kínai halászhajó erre nekiment a parti őrség hajójának. Visszatekintve ez volt az a pont, amely az egész hajcihőt kiváltotta. Emiatt ugyanis letartoztatták a kapitányt hivatalos közeg hátráltatása címén – fontos, hogy nem a japán felségterület megsértéséért és illegális halászatért; a japánok tehát megpróbálták diplomáciailag ügyesen kezelni a dolgot. Erre természetesen jött a várható kínai diplomáciai tiltakozás. Idáig teljesen a megszokott mederben folytak az események.

Két térkép illusztrációnak a szigetek helyzetéről (innét és innét), és már képben is vagyunk:

Fontos megjegyezni, hogy a parti őrségnek lépnie kellett, mert azt azért mégsem hagyhatják büntetlenül, hogy (civil) halászhajók nekimenjenek a járműveiknek, és még meg is lógjanak. Továbbá az események általában nem szoktak idáig fajulni: a kínaiak általában bejönnek potyázni, majd amikor meglátják a japán hajókat, angolosan távoznak. Na már most, ha egy ilyen, mint a fenti eset, csak úgy büntetlenül kivitelezhetővé válna, akkor a japán hajók street/ocean repje annyira mélyre zuhanna, hogy mindenki rajtuk röhögne; senki nem venné komolyan őket. Egy ilyen vitatott helyzetben pedig, mint amilyen a Senkaku-szigetek státusa miatt adott, a reputation nagyon fontos dolog.

Szeptember 9-én azonban kínai részről bejelentették, hogy a kínai mezőgazdasági minisztérium megfigyelőhajókat küld a térségbe, hogy megvédje a kínai hajókat. Ez egy igen rizikós lépésnek tűnt, hiszen nyílt konfliktushoz vezethetett volna a japán parti őrség hajói és a kínai hajók között. Szerencsére szeptember 10-én bejelentették, hogy az odaküldött megfigyelőhajó elhagyta a térséget. Kína közben inkább úgy döntött, lemondja a szeptember második felében esedékes tárgyalást a Senkaku-szigetek közelében található gázmezők közös kitermelésével kapcsolatban. A kínaiak amúgy is inkább kényszerből vannak benne ebben a kitermelési megegyezésben, mint jóindulatból.

Ezek után az ember azt hinné, hogy minden szép és jó, azonban a diplomáciai csatornákon mindeközben a kínaiak rátapostak a gázpedálra, és egyre erősebb/erőszakosabb hangvétellel adtak tiltakozásuknak hangot. Szeptember 11-én Dai Bingguo államtanácsos egy találkozó során kérte, hogy a japán kormány „jól fontolja meg a lépéseit” és „hozzon bölcs döntést”. Majd szeptember 12-én igen korai (értsd: hajnali) órában újra behívatta a japán nagykövetet – Uichiro Niwát –, és megint követelte a kínai hajó és teljes legénységének feltételek nélküli elengedését. Ehhez érdemes annyit tudni, hogy eléggé illetlenség hajnalok hajnalán kirángatni valamelyik ország nagykövetét csak azért, hogy kioktassák. Mindeközben a Kínai Külügyminisztérium is ráerősített a dolgokra azzal, hogy kijelentette: a japán kormány viselkedése abszurd, illegális, és nélkülöz minden alapot. Sőt még meg is kérdőjelezték a japán törvények és igazságszolgáltatás tisztaságát, ami Kínától egy kicsit meredeknek tűnik. Először talán otthon kellene rendet rakni, aztán másra mutogatni - már ha egyáltalán indokolt. Végül szeptember 13-án a legénység – kivéve a kapitány, aki tíz napig előzetesben van – hazatérhetett egy kínai charterjáraton, a japán törvényeknek megfelelően.

Időközben felmerült, hogy esetleg hazaengedik a kapitányt is, mondván, egy rokona (a nagymamája) meghalt, hadd menjen tehát haza gyászolni, de a japán igazságszolgáltatás ezt nem találta megfelelő oknak arra, hogy csak egyszerűen hazaengedje Zhant. Az ügyészség egyelőre még nem emelt vádat, Japánban ugyanis az ügyészség elvben teljesen önállóan döntheti el, mikor, milyen esetben kíván vádat emelni, és melyikben nem; függetlenül a bizonyítékoktól, politikai követelésektől. Ez a lehetőség ugyanakkor egészen mostanáig igen kecsegtető volt. Az ügyészség ugyanis nem elefántcsonttoronyba zárt emberek csoportja, hanem tisztában van az egyes esetek politikai és társadalmi implikációival is.

Azonban a szituáció ismét változóban van most, hogy a napokban a kínaiak tovább növelték a nyomást, és egyoldalúan felmondtak további esedékes tárgyalásokat. Töröltek minden magas szintű találkozót, tüntetések vannak a pekingi japán nagykövetség előtt – ez ugyebár csak felsőbb jóváhagyással lehetséges –, törölték egy 1000 fős japán diákcsoport látogatását a shanghai expóra, valamint a légi felderítés jelentette, hogy mélytengeri fúrófelszerelést szállítanak a kínaiak a Kelet-kínai-tenger vitatott területére (Shirakaba/Chunxiao). Mindez nem igazán ösztönzi a japán ügyészséget arra, hogy ezek után csak úgy dobja az ügyet.

Végül most olvastam, hogy Wen Jiabao törölte a személyes találkozást Kan Naoto japán miniszterelnökkel az ez évi ENSZ-közgyűlésen. Ezek után azonban nem egészen látom, hogy milyen lépése maradt még a kínaiaknak, amikor már a legmagasabb szinten sem hajlandók a párbeszédre. Fogják magukat és megszállják a szigeteket a kínai halászhajók jövőbeli biztonsága érdekében? Remélhetőleg talán idáig azért nem fajul el a helyzet. Mindenesetre kíváncsian várom az események további alakulását.

Számomra eléggé úgy tűnik, hogy valaki a kínaiaknál valahol közép/magas döntéshozói szinten nagyon mellényúlt. Az ügyet meg lehetett volna oldani szépen csendben is, néhány hivatalos tiltakozással. A japánok elkezdték volna az ügyet kivizsgálni, majd valószínűleg félúton leálltak volna, és egy ejnye-bejnyével hazazsuppolták volna a kapitányt. Na de így a japán kormánynak nem maradt helye a manőverezésre, és csak két lehetősége van. Vagy kiadja a kapitányt kínai követelésre – óriási presztízsveszteséggel –, vagy végigmegy a kapitány a japán igazságszolgáltatás rendes procedúráján, és még az is előfordulhat, hogy elítélik. Utóbbi blama lenne a kínaiaknak. Érdemes rámutatni arra, hogy amikor Észak-Korea fogott el augusztusban egy dél-koreai hajót, amelyen voltak kínaiak is, a Kínai Külügyminisztérium feleekkora hisztériát sem csinált. A dél-koreai hajót és legénységét pedig csak nemrégiben engedte szabadon az észak-koreai kormány.

Edit: újabb 10 nappal meghosszabbították az előzetes letartóztatását Zhan kapitánynak. A kínaiak újabb kapcsolatokat és tárgyalásokat szakítottak meg. Ha minden igaz, akkor a jövő héten fordulópontnak lehetünk tanúi, mert szerdáig kell hivatalosan is vádat emelnie Japánnak - vagy elengednie a kapitányt. Az is lehet, hogy valamilyen kreatív jogi megoldással állnak elő majd, hogy húzzák még egy kicsit az időt.

Az első kisiklás után Kan sikeresen vette a második kanyart

2010-09-23T17:03:00.005+02:00

Jankus Balázs írása

Szeptember 15-én fellélegezhettek azok, akik figyelemmel kísérték a japán belpolitikai eseményeket. Kan Naoto ugyanis sikerrel vette a DPJ-pártelnökválasztást és ezáltal megmaradhatott miniszterelnöki posztján. Japán diplomáciai partnerei egy évig (legalábbis most még úgy néz ki) nem kell, hogy új nevet tanuljanak meg. Kan kihívója Ichiro Ozawa volt, az ex DPJ-párttitkár. A kampány a parlamenti képviselők (411 db; összesen 814 pont értékű), a prefektusi és helyhatósági képviselők (2382 db; 100 pont értékű), valamint a DPJ-párttagok (342493 db; 300 pont értékű) szavazataiért folyt. Amelyik versenyző több pontot tudott a szavazáson begyűjteni magának, Japán miniszterelnökének mondhatta magát.

A kampányt főleg belpolitikai kérdések uralták, pl. a gazdasági reformok, adókérdések, nyugdíjreform, az egészségügy jövője. A Futenma bázis kérdése ugyanakkor ebben a kampányban is előkerült, és míg Kan a megállapodás betartása mellett tette le a voksát, addig Ozawa kijelentette, hogy ő újratárgyalná a helyzetet. A legalapvetőbb törésvonal, amely a két jelölt között megfigyelhető volt, az a 2009-es Manifesztó és a kivitelezésének a kérdése. Míg Ozawa betűről betűre végrehajtaná (legalábbis a kampány során ezt ígérte), addig Kan és támogatói egy pragmatikusabb álláspontot tettek magukévá, mely szerint a Manifesztó szép és jó dolog, de csak azt hajtsuk végre, ami anyagilag lehetséges, és nem dönti csődbe a Japán államot. Minden mást majd szépen, lassan, ahogy a gazdasági realitás engedi.

Végül Kan lett a győztes eléggé meggyőző fölénnyel (721 – 491-re győzőtt Ozawával szemmben; az összpontszám 1222 volt). Az egyetlen terület, ahol szoros volt a verseny, az a parlamenti képviselők szavazatai terén volt, itt csak 206-200-ra győzőtt Kan (technikai okok miatt a begyűjthető max pontszám 406 volt).

Külpolitikai szempontból a kontinuitás miatt volt Kan sikere preferált. Még ha nem is volt régóta beiktatva, és nem volt ideje kapcsolatot kialakítani minden fontos leendő tárgyalópartnerével, az jelentőséggel bírt, hogy Japán mostanra közel került a nevetségessé váláshoz. Ha egy év alatt három miniszterelnököt elfogyasztanak, a partnerek inkább azzal lesznek elfoglalva, hogy vajon a tárgyalások következő körében is ugyanazt a személyt üdvözölhetik-e Japán képviseletében, vagy egy teljesen új valakinek a munkastílusához kell megint igazodniuk. Mindezek ellenére a kontinuitás sajnos némi veszteséget szenvedett Okada Katsuya személyében. Mivel a választások után egy kis kabinetátalakítás is várható volt, ezért ez elkerülhetetlennek is mondható. Az viszont kifejezett pech mondjuk, hogy ez éppen a külügyet érintette (viszont a védelmi miniszter maradt a helyén; ez is valami). Okada nem büntetésből távozott: Kan csupán úgy gondolta, hogy nem árt még egy megbízható ember a párton belüli dolgok menedzselésére ezért kinevezte a DPJ pártfőtitkárának. Okada távozása azért érintheti érzékenyen a külügyet, mert ő kifejezetten jól teljesített idáig, és jó kapcsolatot sikerült kialakítania a térségbeli kollégáival.

Emlékezés Okadára: "Hiányozni fogsz, Frankenstein ;_;"

A jövőről annyit, hogy 2012-ben újra szavaz a párt az elnökségről és 2013-ban alsóházi választások lesznek. Hogy meddig húzza Kan, azt egyelőre senki nem meri betippelni. Kritikus lesz számára a következő elnökválasztásig rendelkezésére álló periódus. Ha az alatt nem zuhan meg az ő és a kabinetje népszerűsége, akkor kifejezetten jó eséllyel vághat neki a 2013-as választásoknak. A kezdeti pozitív jelek megvannak. A Kyodo frissen készített felmérésében mind a DPJ, mind a kabinet támogatottsága nőtt. A DPJ-é 38%-ról 40%-ra, míg a kabineté 55%-ról 64%-ra. Utóbbi azért érdekes, mert ez a szám magasabb, mint a kezdeti támogatottság volt (62%). Ezt a szintet elérni még a legutolsó „tartós” miniszterelnöknek – Koizumi Junichirónak – sem sikerült.

Gyorskomment: Ahmadinedzsád a CNN-en

2010-09-23T11:25:00.008+02:00

Larry King csinál interjút az iráni elnök Mahmúd Ahmadinedzsaddal a CNN-en éppen, azt nézem, és volt egy ilyen naivan rácsodálkozásos pillanatom közben, amit megosztanék, mert az ilyenek jók lehetnek arra, hogy az ember alaposabban szembenézzen egyéni és kollektív önmagával. Szóval lement pár kérdés, meg válasz, aztán jött a reklámblokk.... és erre kérdezek itt rá akkor. Miért jött a reklámblokk?

Cégek, jogi személyek megnevezése nélkül: lement egy francia business schoolnak, egy telefonnak és egy ingatlankereskedelemmel foglalkozó internetes site-nak a reklámja. Természetesen a hangerő fel lett emelve a reklámhoz, ahogyan ezt a kereskedelmi televíziózás jó hagyományai szerint (melyek persze a közszolgálati adókat is átformálták) csinálni szokás.

Na most, ha ez itt egy, a világbéke számára fontos pillanat, amikor egy arra nézve sokak által fenyegetőnek látott, de ritkán hallott figurát meg lehet hallgatni... akkor a telefonreklám fontosabb annál? A világbéke megcsinálását egyéb ügyek (telefoneladás) promóciójával félbe lehet szakítani? A hangerő tekintetében pedig még le is lehet nyomni?

Szóval azt írtam itt le, amit ígértem. Iszonyatosan naiv kérdéseket. De azért érdekesek, nem? Na, már itt is az újabb reklámblokk.

Update: úgy tűnik, Ahmadinedzsád közben éppen a kapitalizmuskritikába csomagolja magát bele egy kicsit, és én ezen keresztül azért véletlenül sem azonosulnék vele. Az imént retorikailag - éppen az ő nagy kapitalizmuskritikája fényében - elég komikus volt, hogy a kövezés elleni tüntetéseket a G-20 elleni tüntetésekkel állította párhuzamba. Most akkor mindkettőt legitimálta ezzel, vagy mindkettőt kifogásolja? Sajna nem maradt lehetőség ezt tisztázni, mert egy penge kérdés helyett Larry King a kövi reklámblokkot harangozta be. Pech.

Think Again

2010-09-21T15:25:00.013+02:00

A Foreign Policy magazinban egy, a közelmúltban megjelent, az Arktisszal foglalkozó tanulmány a címben említett rovatban került publikálásra. Csakugyan egyre többen gondolják újra az Arktisszal kapcsolatos nézeteiket és egyre több tanulmány tekint az Északi-sarkra a jövőbeni konfliktusok gócpontja helyett úgy, mint az államok számára kihívást jelentő térség. Mielőtt bővebben kifejteném, mit értünk valójában a fentebb leírtakon, tekintsük át a 2010. évi adatokat a jégtakaró szeptemberi, minimális kiterjedéséről. Ezért most be is linkelek az érdeklődők számára egy honlapot, egy grafikont, és egy kicsit látványosabb, az utóbbi harminc év változásait ábrázoló, a NASA által készített videót. Röviden, három szóban összefoglalva a folyamatokat: a csökkenő tendencia folytatódik. A műholdképen jól látszik az eddigi rekordminimumnak számító 2007. évi (sötétszürke) és a 2010. évi (fehér) jégtakaró (2009-hez képest idén kevesebb jég volt).

Nem csak az előbb említett Foreign Policy által közölt írásban, hanem más honlapokon is megjelentek cikkek, amelyek kevésbé vizionálnak konfliktusokat a változó Arktiszon, dacára annak, amilyen hangulatban az arktiszi klímaváltozásról a média jelenteni szokott. Személyes véleményem alapján én is egyetértek azzal, hogy "nem eszik olyan forrón a kását". A "challenge versus crisis?" kérdésre én is inkább az elsőt tartom a megfelelő válasznak. A már korábban említett, a Foreign Policy honlapján is olvasható, Lawson W. Brigham nevéhez fűződő tanulmány a következő hat állításban és az azokra adott válaszokban mutat rá, hogy milyen pontokban kellene "újragondolnunk" az Északi-sark jövőjéről alkotott alapvető nézeteinket:

1. Az Arktisz az új, XXI. századi aranyláz színhelye (értsd: az arktiszi nyersanyagokért élet-halál harc folyik). Ez nem igaz.
2. A klímaváltozás felelős az Északi-sark térségében végbemenő változásokért. Nem teljesen.
3. Az Arktiszon óriási nyersanyagkészletek találhatóak. Igaz.
4. Az Arktisz lesz a "hajózás autópályája". Ehhez még sok idő kell.
5. Az Arktisz kormányzásához egy új megállapodásra van szükség. (új nemzetközi keretre). Valójában nem.
6. A konfliktus elkerülhetetlen az Arktiszon. Ez sem igaz.

A tengeri szállítási lehetőségeket (amelyek komoly kihasználtságára Brigham szerint még sokat kell várnunk) jól ábrázolja Scott G. Borgerson térképe, amely egy élettel és mozgással, hajózási lehetőségekkel teli, nyüzsgő Jeges-tengert mutat:

A hajózás idén meglepően nagy lendületet kapott. A 2007. és 2008. évi olvadás után a térségben érdekelt hajózási társaságok nagy figyelemmel kísérték, mikor bukkannak fel újabb lehetőségek a költségek lefaragására. A Barentsobserver.com szerkesztője véleményében egyenesen áttörésnek nevezte az idei évet. "2009 bemutató volt, 2010 áttörést jelent, 2011 pedig a kereskedelmi hajózás tényleges megindulása lesz az Északkeleti átjáró szempontjából". Az idén történt meg először, hogy egy nagy hajóűrtartalmú , kőolajszármazékokat szállító tankerhajó (high-tonnage tanker) Európa és Ázsia közötti útját az átjárón bonyolította le. Emellett számos orosz cég (például a világ egyik legnagyobb nikkelkitermelő vállalata) szervezte meg belföldi vagy ázsiai szállításait Északnyugat- és Északkelet-Oroszország között a Jeges-tenger partjai mentén, valamint idén fordult elő először az is, hogy egy nem helyi felségjelű hajó, a norvég "MV Nordic Barents" a norvégiai Kirkenesből orosz kikötő érintése nélkül hajózott végig Ázsiáig. Ráadásul a Rosatomflot úgy számol, hogy jövőre 6-8 tankernek kell majd jégtörőivel adott esetben támogatást nyújtania. Adatokat és egy rövid beszámolót a norvég hajó útjáról ezen a blogon olvashatunk.

A hajózási kérdésekben tehát még az "újragondolók" is elkezdhetik újragondolni véleményüket. Az Északi-sark térsége szempontjából nagyon fontos, hogy mindent fenntartásokkal kezeljünk. A földi éghajlat számtalanszor bebizonyította már, hogy képes meglepni minket. Akár a következő mondattal is összefoglalhatnám a mai bejegyzést: "Think again and expect the unexpected!"

Kuba: egy soha nem létezett modell végnapjai?

2010-09-16T15:21:00.015+02:00

Vigvári Gábor írása

(A szerző a BCE Világgazdasági tanszék tanársegéde; az írás először a Budapesti Corvinus Egyetem Világgazdasági tanszéke által kiadott Világ és gazdaság sorozat 2010/30. hírlevelében jelent meg.)

A napokban sorra közölték a hírportálok Fidel Castro bejelentését, miszerint a kubai gazdasági modell már Kubában sem működik. A korábban visszavonult, önmagát néhány hete azonban reaktiváló (volt) forradalmár minderről Jeffrey Goldberggel beszélt, amikor az újságíró interjút készített vele a szigetországban. Írásunkban azt vizsgáljuk, lehetséges-e egyáltalán kubai modellről beszélni, illetve hogy mit jelenthet Fidel fenti kijelentése.

A kubai modell kialakulását Fidel Castro hatalomátvételének idejére tehetjük. A forradalom győzelmekor, 1958-ban megdőlt Batista-rendszer idején az ország, bár hivatalosan független volt, gazdasági értelemben az Egyesült Államok uralma alatt állt. Amerikai befektetők uralták a cukoripart, a turizmust, Kuba két legfontosabb gazdasági ágazatát. Castro hatalomátvétele után kezdődött meg a kubai modell kiépítése. A rendszer sok mindenben hasonlított a kelet-európai szocialista gazdaságokra, de különbségeket is találunk. Valójában Kuba szocialista táborba sorolásának és sodródásának oka sokkal inkább a hidegháborús logika, mint az ideológia volt az alapja.

A kubai gazdaság egyrészről egy állam által vezérelt, állami tulajdonon alapuló rendszer volt, ugyanakkor nem jellemezte a szocialista gazdaságokra oly jellemző iparosítási hajsza. A kubai gazdaság alapvetően egy monokultúrás, a cukorexportra épülő gazdaság volt Castroék előtt is, és valójában az is maradt egészen a kilencvenes évekig. Mivel a hatalomváltás után a korábbi amerikai tőkések kivonták befektetéseiket az országból, a birtokaikat államosították, az USA pedig máig tartó kereskedelmi embargóval sújtotta az országot, így a hidegháborús viszonyok közepette érthető volt a Szovjetunió felé való közeledés. Ezután gyakorlatilag a szovjet segítség jelentette az ország számára a köldökzsinórt: felvásárolták a kubai cukrot, cserébe pedig Kuba fogyasztási cikkeket (élelmiszerek, közszükségleti cikkek) és energiahordozókat kapott. Bár megkíséreltek kialakítani a cukornád termelésen kívül más mezőgazdasági ágakat is, az ország a mai napig sem önellátó.

Véleményünk szerint amennyiben lehet beszélni kubai modellről, akkor annak lényegét talán ott lehetne megfogni, hogy egy olyan országot figyelhetünk meg esetében, ahol nagyon alacsony az életszínvonal, ha annak anyagi vonzatát vizsgáljuk - ám viszonylag magas, ha az életminőséget kiterjesztve, például a várható élettartamot, vagy az írástudatlanságot is figyelembe véve vizsgáljuk. Az alábbi táblázatban pontosan ez látszik: noha a kubai gazdaság elmarad nem csak a fejlett világtól, de a térségbeli országoktól is az egy főre jutó GDP tekintetében, más változókat is vizsgálva nem olyan egyértelmű már a kép.

Forrás: Human Development Report (http://hdr.undp.org)

Az Szovjetunió felbomlása után elszakadt a fent említett köldökzsinór, aminek hatására a korábbi berendezkedést meg kellett változtatni. A cukortermelés és az export drasztikusan visszaesett: ezzel az ország elvesztette fő bevételi forrását, miközben létfontosságú cikkekből továbbra is behozatalra szorult. A kilencvenes évek fokozatos reformjai után Kubában fellendült a turizmus, és vegyesvállalati formában megjelent a külföldi tőke. Ennek hatására azonban a kubai gazdaságban egy sajátos dualizmus jelent meg, mely tulajdonképpen akár már a kubai modell végét is jelentheti.

A fenti reformok hatására külföldi valuta áramlott az országba. Dollárért, illetve a később létrehozott, a hagyományos pesóval párhuzamosan használt konvertibilis pesóért igen sok minden beszerezhető az országban, míg hagyományos pesoért nem. Így a társadalom azon tagjai, akik olyan helyen dolgoznak, hogy a fizetésüket konvertibilis pesoban kapják, lényegesen jobb jövedelmi helyzetben vannak, mint a hagyományos szektorokban dolgozók. Ez a fajta dualizmus hosszú távon semmiképpen sem tartható fenn.

A korai reformok másik fele a mezőgazdaságot érintette: a korábbi cukornádültetvények helyén a földek egy részét magánkézbe adták, megengedték az itt termelt javak szabad piacra vitelét, melynek hatására a monokultúrás termelés átadta helyét egy egészségesebb termelésszerkezetnek. A reformok általánosságban azt a célt szolgálták, hogy az ország alkalmazkodni tudjon a megváltozott világgazdasági környezethez, ugyanakkor továbbra is fennmaradhasson az állami kontroll.

Fidel Castro visszavonulása után a reformok tovább folytatódtak. Egy részük a növekvő szociális különbségeket igyekszik kezelni, a leszakadó rétegek támogatásával. Más részük pedig olyan általános közérzetjavító intézkedéseket jelent, mint például a DVD-lejátszók birtoklásának engedélyezése.

Fidel megjegyzését mindezek után az alábbiak szerint lehet értelmezni. Amennyiben a kubai modell alatt a fent említetteket értjük, akkor tulajdonképpen az mondható ki: a korábbi köldökzsinór megszűnésével fel kell számolni azt az állam által vezérelt monokultúrás gazdaságot, mely ugyanakkor nagyfokú társadalmi egyenlőséget és viszonylag magas szintű szociális ellátórendszert jelentett. Az egalitárius álmoknak vége, a reformok egyet jelentenek a társadalmi polarizációval, ugyanakkor lehetőségeket is rejtenek sokak számára, hogy korábban elképzelhetetlen fogyasztói javakhoz jussanak. Mindehhez az államnak ki kell vonulnia a gazdaság irányításából: a mostani köztes állapot hosszú távon nem fenntartható.

Zárszóként érdemes elgondolkodni a Kínával való párhuzamon: a kubai reformok véleményünk szerint hasonló célokat kívántak elérni, mint Kínában. Ugyanakkor látható, hogy egy olyan kis országban, mint Kuba, ez a kétvágányú fejlesztéspolitika nagy veszélyeket rejt magában.

(A szerző köszönettel tartozik Honvéd Lillának és Bártfalvi Bonifácnak, akik a nemzetközi gazdaság és gazdálkodás MA program keretében tartott fejlődés-gazdaságtan kurzuson Kubával foglalkoztak, és megkönnyítették a szerző munkáját!)

A pozsonyi GlobSec konferenciáról jelentjük

2010-09-16T08:05:00.005+02:00

Pozsonyban hétfőn és kedden ismét megrendezték a világ biztonságpolitikai elitjének egy részét odavonzó GlobSec konferenciát, és ezúttal igen érdekes összetételű Afganisztán-panel jött össze. A résztvevői voltak Francesc Vendrell, aki korábban az ENSZ és az EU különleges követe volt Afganisztánban (és sokat tud a térségről), Abdul Jalil Ghafoory, a washingtoni afgán nagykövetség médiareferense (vagyis az egyik legfontosabb ottani poszt betöltője, és nyilvánvalóan a térség ismerője) és Jennes de Mol holland diplomata, volt PRT-igazgató Uruzgán tartományban, a holland Task Force Uruzgan civil parancsnoka (az integrált holland vezetési struktúrában). Illetve ott volt moderátornak Stephen Flanagan a CSIS amerikai think tanktől, aki szerintem általában nem hozzátett a beszélgetéshez, hanem elvett belőle - ha lehet ilyet mondani.

Röviden összefoglalom, miket mondtak, résztvevőről résztvevőre előrehaladva.

Vendrell kritikusan utalt rá, van-e egyáltalán stratégia Afganisztánban. Ha van, leginkább az Egyesült Államoké az, ők irányítanak. Amit Obama elnök csinál, szerinte nem különbözik sokban attól, amit Bush elnök csinált. A határidő, amelyet Obama megszabott, nem szerencsés, mert Karzainak, a Talibánnak és Pakisztánnak innentől egészen más érdekei lesznek, minthogy a NATO számára kedvezően játsszanak. A tálibokkal való tárgyalás kigondolatlanságáról is tett egy-két megjegyzést. Ezen felül pedig a korrupcióra panaszkodott, és egy alkalommal a "Karzai-Fahim-szindikátust" emlegette kulcsszereplőként, utalva Hamed Karzaira és alelnökére, Mohamed Kászim Fáhimra (ezt én kissé erősnek érzem, mert alapvetően kényszerű együttműködésről van szó kettejük között, és mert nem tudom, hogyan lett volna bárki elnök Fáhim és a mögötte állók támogatása nélkül).

Ghafoory elmondta, hogy nemhogy a stratégia, de a misszió sem lett definiálva eddig világosan. Afganisztánról nagyon keveset tud az átlagos ember nyugaton (példának itt, talán Gainesville-re és az ottani, "koránégetős" tiszteletesre gondolva, floridai embert mondott); és ez is hiányzik. Az emberek Afganisztánra gondolva törzsiségről beszélnek, ami anakronisztikus - Ghafoory például lakott az Avenue Winston Churchillen Brüsszelben valaha, és akkor rengeteget olvasott Churchillről, de nem Churchill világaként próbálta értelmezni a jelen Brüsszelét. Emlékeztetett rá, hogy a Nyugat elsősorban nem az afgánok biztonságát megteremteni ment be Afganisztánba, egyfajta univerzális jócselekedetként.

De Mol alapvetően igen jó színben tüntette fel Hollandia eredményeit Uruzgánban, és kiállt a türelmes counterinsurgency szüksége mellett. A korrupcióval kapcsolatban óvatosságra intett: a rendkívüli mértékű írástudatlanság és nagyon alacsony fizetések mellett ez aligha olyan feketén-fehéren megítélhető dolog, mint azt nyugaton sokszor gondolják.

Flanagan hozzájárulása mindehhez az volt, hogy noha ketten elmondták előtte, hogy nincsen kellően világos stratégia, következetesen a "stratégia módosulását" próbálta értékeltetni a jelenlévőkkel. Idővel pedig bedobta, hogy "regionális milíciákra", illetve "paramilitáris válaszadási képességekre" van szükség. Vendrell ettől belül egy picit felizzott, ha jól láttam, és próbálta elmagyarázni, hogy a jelenlegi problémáknak is van némi köze ilyen képződményekhez, amilyenekről Flanagan beszélt, és hogy talán az afgán hadsereg lenne hivatott ellátni a szükséges feladatokat.

Azért nem csak Flanagan megközelítését kritizálnám, amelyet moderátori pozíciójában talán nem is mutatott meg egyáltalán, bizonyos szerepelvárásokhoz igazodva. De Mol is művelt érdekes dolgokat. Elmondta például, hogy Uruzgánban mindenütt elérhető az alapszintű egészségügyi ellátás, és azt is elmondta, hogy olyan, korrupt figurákkal vannak a bajok Uruzgánban, mint a helyi erős ember Matiullah. Ennek az a szépséghibája, hogy Matiuallah emberei védik a Kandahar-Tarin Kowt-útvonalat, illetve hogy Gizab járást amerikai és ausztrál erőkkel együtt Matiullah emberei foglalták vissza néhány év múltán a táliboktól, akik ott annyira berendezkedtek, hogy még kiképzőtáboraik is voltak. Matiuallahéknak hála most van némi alapja annak, hogy de Mol az egészségügyi ellátás elérhetőségéről beszéljen Gizabban (ha egy kicsit kell is utazni érte).

Dióhéjban ennyi lett volna, persze mindenre messze nem tértem ki. Nyilván az én szemléletemet is tükrözi, hogy mit vettem be ebbe az összefoglalóba; igyekeztem az olvasónak releváns képet adni az ott folyt diskurzusról.

Közel-Kelet - A közvetlen tárgyalások és a palesztin belső megosztottság

2010-09-14T00:24:00.006+02:00

Szabó Katalin írása

Szeptember 2-án, elhúzódó előkészületek után megkezdődtek az izraeli-palesztin közvetlen tárgyalások Washingtonban. Az eseményt a nemzetközi média sikerként értékelte, ugyanakkor szkeptikus maradt az áttörés jelentőségével kapcsolatban. Elfogadott vélekedés, hogy a tárgyalások relatíve jó pillanatban kezdődtek újra, amikor mind a palesztin, mind az izraeli társadalomban magas a békét és a kétállamos megoldást támogatók aránya, miközben az arab országok részéről érzékelhető a palesztinok háttérbe húzódó támogatása. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról az általánosan elfogadott tételről, hogy mára a közel-keleti konfliktus addig a pontig jutott, ahonnét nem lehet kis lépésekkel előrehaladni. A tárgyalásoknak a konfliktus alapjait képező, ezáltal nehezen megoldható vitás kérdésekről kell szólniuk, mindenekelőtt a palesztin állam határairól, Kelet-Jeruzsálem kérdéséről, a vízmegosztásról, vagy éppen a menekültek helyzetének rendezéséről.

A helyzet rendkívül törékeny, a békefolyamat előtt álló akadályok már jóval szeptember 2-a előtt körvonalazódtak. Általános akadályt jelent az, hogy a két fél minimális elvárása és maximális ajánlata köszönőviszonyban sincs egymással. Rövidtávon komoly veszélyt jelent, hogy tárgyaló feleknek hamarosan (szeptember 26-án) szembe kell nézniük a telepbővítési moratórium lejártával, amelynek meghosszabbítására egyelőre kevés esély látszik. További veszélyeztető tényezőként szokás felsorolni az erőszak kiújulását, amelynek kiváltására mindkét fél radikálisai részéről történt kísérlet az utóbbi időszakban.

A békefolyamat előtt húzódó akadályok között említeni szokás az izraeli koalíció belső ellentéteit, azonban a legtöbb elemzés elhanyagolja a palesztin megosztottság problémáját. Ez részben annak is köszönhető, hogy a palesztin vezetés igyekszik a belső ellentétekkel foglalkozó híradásokat a háttérbe szorítani, egységesként feltüntetve a palesztin álláspontot, hogy biztosítsa a kellő belső támogatottságot Mahmoud Abbasznak. Azonban a belpolitikai helyzet, a belső megosztottság mostanra annyira komoly problémává vált, hogy önmagában is elegendő lehet ahhoz, hogy a tárgyalások kisiklását eredményezze. E megosztottságnak a gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza, a máig tartó eseménysorozat közvetlen előzményei 2006-ot követően jelentkeztek.

Hamasz-Fatah ellentét

2006 januárjában a nemzetközi közösség ünnepelte a demokratikus palesztin választások megrendezését, amelynek eredménye azután a nyilvánvaló előjelek ellenére is általános megdöbbenést váltott ki. A második intifáda egyértelműen a Hamasz támogatottságának megerősödését hozta, amely folyamatot az Oslói Egyezmény kudarca után diszkreditálódott PFSZ/Fatah aligha tudta volna ellensúlyozni. Jasszer Arafat 2004-es halálát követően Mahmoud Abbasz vette át a palesztin elnökséget, azonban Abbasz személye mögött nem maradt fenn az Arafat idejére jellemző szintű belső támogatottság és nemzeti egység. Abbasz színre lépése óhatatlanul a Fatah támogatottságának további csökkenéséhez vezetett. A második intifáda végét követően kezdtek megerősödni a Fatah és a Hamasz közötti ellentétek, amelyeket tovább fűtöttek a Hamasz 2006-os győzelmét követő feszültségek. Ebben a helyzetben a nemzetközi közösség sem maradt pártatlan: egyes állítások szerint amerikai és izraeli támogatásból fegyverezték fel Abbasz elnöki gárdáját. A feszültségek 2006 végére polgárháborús viszonyokhoz és a Fatah és a Hamasz közötti 2007. júniusi szakításhoz, illetve területi szeparációhoz vezettek. Abbasz 2007. június 14-én kihirdette a szükségállapotot és feloszlatta az egységkormányt. A folytatódó összecsapások eredményeként a Hamasz - melynek vezetése egyébként Damaszkuszban székelt - a 2006-ben megválasztott Iszmail Hanije miniszterelnökségével a Gázai övezetben rendezkedett be, míg a Fatah és PFSZ kezében maradt a Nyugati Part irányítása.

A belpolitikai egység megteremtésére több kísérlet is történt. 2010 februárjában Egyiptomban ültek össze a felek, azonban máig nem született meg az egyezmény.

A területi kettészakítottsággal is együtt járó Fatah-Hamasz ellentét komolyan akadályozhatja a béketárgyalásokat, mert a Gázai övezet helyzetének rendezése az új palesztin államhatárok kialakításának az egyik fontos feltétele. Mahmoud Abbasz szeptember 2-án hangsúlyozta, hogy a Gázai övezet helyzetének rendezése nélkül a palesztin vezetés nem hajlandó semmilyen békemegállapodást aláírni. Értelemszerűen, ameddig a Fatah-Hamasz kiegyezés nem történik meg, nehezen elképzelhető az önálló palesztin állam létrehozása.

Kisiklott demokratizáció

A 2006 végén kirobbant belső feszültségek és fegyveres összecsapások az egységkormány és a palesztin törvényhozó tanács végét is jelentették. Két nappal a szükségállapot 2007. június 14-i kihirdetését követően a Fatah fegyveres szárnyának alakulatai (az Al-Aksza Mártírjainak Brigádja) lerohanták a parlament ramallahi épületét. 2007 júniusában Abbasz Salam Fayyadot bízta meg kormányalakítással, miközben a Gázai övezetben Ismail Haniyye maradt a miniszterelnök. 2006-ot követően nem rendeztek választásokat a Palesztin Területeken, azonban néhány évvel később kezdtek felerősödni az új választásokat követelő hangok már a mérsékelt körökben is. A következő választásokat Mahmoud Abbasz elnöki mandátumának lejártát követően, 2009 januárjában kellett volna megrendezni, azonban annak lehetőségét az izraeli Öntött ólom elnevezésű katonai művelet (Operation Cast Lead) ellehetetlenítette. 2009 novemberében Mahmoud Abbasz jelezte, hogy nem kívánja ismét meghosszabbítani a mandátumát, illetve nem szándékozik elindulni a következő elnöki választásokon. Azonban elnöki választások megrendezésére azóta - a belpolitikai helyzetre történt hivatkozással - nem került sor, és ez alapvető hitelvesztést jelentett a demokratikus értékeket hirdető palesztin vezetés számára.

Komoly visszatetszést keltett a palesztin társadalomban, hogy az országgyűlési választásokat a nemzeti egység hiányában 2010 januárjában nem rendezték meg. Mindezek után a palesztin vezetés hitelessége újfent megkérdőjeleződött 2010 júliusában, amikor a régóta meghirdetett helyhatósági választásokat halasztották el arra hivatkozva, hogy azok nem terjednek ki a Palesztin Területek összességére, miután kudarcba fulladtak a palesztin egységtárgyalások.

Rejtett törésvonal – vallási megosztottság

A belső megosztottság hátterében szerepet játszhat a palesztin társadalom vallási megosztottsága is. Nem közismert tény, hogy az izraeli és a Nyugati Parton élő palesztin lakosság egy része keresztény (legfőképp görög-keleti), akik elsősorban Názáretben, Kelet-Jeruzsálemeben, Betlehemben és Ramallahban élnek. Azonban számuk a természetes fogyás, a folyamatos kivándorlás következtében rohamosan csökken. Az egykoron keresztény többségű Ramallahban és Betlehemben a keresztények mára kisebbségbe kerültek, Ramallah majdnem teljesen elveszítette keresztény jellegét.

A Fatah bázison felépült palesztin vezetés muszlim hatalmi képződmény, és ezt a muszlim jelleget az Oslói egyezmény révén létrehozott Palesztin Hatóság is megtartotta. A palesztin kormányzásban nincs meg a lakosság továbbra is fontos részét kitevő keresztények arányos képviselete, amihez hozzájárul az is, hogy 2007 óta a Palesztin Törvényhozó Tanács nem ülésezik. A keresztények nehezedő életfeltételei miatt egyre jelentősebb csoportjuk dönt az elvándorlás mellett. A jelenlegi tendenciák folytatódása a palesztin társadalom egy mérsékelt, békepárti, jól képzett elitrétegének elveszítését vetíti előre. A közel-keleti békefolyamatban rendkívül fontos lenne a békepárti mérsékelt csoportok támogatása, azonban éppen ezek egyik fontos tényezőjének létszáma rohamosan csökken.

„Gravitációs erők”: gyenge támogatottságú palesztin vezetés, erős nemzetközi nyomás

A 2008-2009 fordulóján kitört gázai övezeti háborúval az izraeli kormány hatalmas pofont adott a már akkor is legitimitási gondokkal küzdő palesztin vezetés számára. Az esemény a tárgyalások azonnali befagyasztását eredményezte. Egy éves szünet után azonban a nemzetközi nyomás ismét növekedni kezdett a tárgyalások újrakezdését sürgetve. Amerikai kezdeményezésre 2010 tavaszán George Mitchell szenátor ingajáratával megkezdődtek a „közelítő tárgyalások” (proximity talks), amelyek célja az volt, hogy négy hónap alatt megteremtsék a közvetlen tárgyalások alapvető feltételeit.

A közvetett tárgyalások folyamatos sikertelensége ellenére az idő előrehaladtával növekedett a feleken a nemzetközi nyomás, különösen a telepbővítési moratórium határidejének közeledése miatt. Az izraeli kormány hamar lépéselőnybe került azzal, hogy jelezte, feltételek nélkül hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni. Netanyahu taktikája sikeresnek bizonyult, mert bejelentésével Abbaszhoz került a labda, aki a belső politikai helyzete miatt nem tehetett ígéretet a közvetlen tárgyalások megkezdésére. Tisztában volt azzal, hogy a közvetlen tárgyalások valószínűsíthető kudarcának belpolitikai következményei romba dönthetik a palesztin vezetés maradék hitelét is. Abbasz éppen ezért igyekezett az arab államok támogatásának megkérésével, illetve a tárgyalások előfeltételeire vonatkozó követelésekkel Izraelre és az arab államokra hárítani a tárgyalások megkezdéséről szóló döntés felelősségét. Abbasz mindent megtett, hogy húzza az időt, feltételeket támasztva az izraeli kormány felé, azonban az AL támogató határozata , illetve a tovább erősödő nemzetközi nyomás (Hillary Clinton felhívása és a Kvartett-nyilatkozat) alatt kénytelen volt elfogadni a tárgyalások feltételek nélküli megkezdését. A palesztin vezetés döntését sürgette az a tény is, hogy az arab donorpénzek nem érkeztek meg idejében, így a Nyugati Parton átmeneti likviditási válság alakult ki.

A beleegyező döntést követően Abbasz ismét a belső kritikák kereszttüzébe került. Miután Szaeb Erekat, palesztin főtárgyaló bejelentette a palesztin vezetés szándékát a közvetlen tárgyalások újrakezdésére, a Fatah kivételével az összes palesztin politikai csoport elítélő nyilatkozatot adott ki.

A közvetlen tárgyalások és a palesztin fél belső megosztottsága

A nemzetközi nyomás következtében a palesztin vezetés megfelelő politikai háttérbázis és támogatás nélkül kényszerült bele a közvetlen tárgyalások újrakezdésébe. A tárgyalások jelen fázisában azonban már nincs lehetőség a további időhúzásra, az előrelépéshez fájdalmas kompromisszumok megkötésére lenne szükség mind izraeli, mind palesztin részről. Azonban kérdéses, hogy a jelenlegi, hitelét vesztett palesztin vezetés képes lehet-e komolyabb kompromisszumokat megkötni, van-e elég támogatottsága történelmi döntések meghozatalához.

A kételyeket erősítik az utóbbi hetek eseményei is. Látható, hogy a palesztin vezetés mindent próbál megtenni azért, hogy az ellenzéki véleményeket és támadásokat visszaszorítsa, gyakran egészen szélsőséges módon lépve fel. A közvetlen tárgyalások újrakezdésének hírét követően különböző ellenzéki csoportosulások próbálták kifejteni véleményüket a politikai helyzettel kapcsolatban. Ennek egyik jó példája volt az, amikor a baloldali politikai csoportok szövetsége augusztus végén konferenciát szervezett, ahol a közvetlen tárgyalásokat ellenző beszédek hangzottak el. A palesztin rendőrség először betiltotta a rendezvényt, majd az utcára kivonuló tömeget feloszlatta. Hasonlóan kemény reakció követte a Hamasz augusztus 31-i és szeptember 1-jei fegyveres támadásait a Nyugati Parton. A támadásokat követő napokban általános razzia indult a Hamasz aktivistáinak felkutatására, amelynek eredményeként több száz Hamasz-tagot vettek őrizetbe. Félő azonban, hogy egy ponton túl az események ismét kicsúsznak a politikai vezetés kezéből, és nem tudja tovább elfojtani sem az ellenzéki hangokat, sem pedig a radikális csoportokat. Az erőszak kiújulása egyelőre azért még nem várható, mert a Nyugati Part társadalmának jelentős része elkötelezte magát az erőszakmentes ellenállás mellett. Fegyveres támadások csak a Hamasz aktivistáinak a részéről elképzelhetők.

Az írás korábban megjelent a Corvinus Külügyi és Kulturális Egyesület Biztonságpolitikai Szemléjében is.

Kvantumteleportáció a katonai távközlésben

2010-09-10T17:46:00.004+02:00

Mint azt a kedves olvasók megszokhatták, igyekszünk előremutatók lenni védelmi-biztonságpolitikai ügyekben is. Most ismét arra használunk egy rövid bejegyzést, hogy másutt fellelhető, kiváló elemzésre irányítsuk a figyelmet. A nem mindig remekelő, de ezúttal nagyon jó áttekintést kínáló Time magazin írásáról van szó, itt, ni. A kvantumteleportációs kommunikációról és az ezen a téren a közelmúltban produkált kínai és amerikai áttörésekről... A nyílt forrásból elérhető információ alapján úgy tűnik, most éppen 16:23 az állás. A kínaiak eddig 16, az amerikaiak 23 km-es távolságot tudtak áthidalni a kvantumteleportáció különböző változataival. A katonai célú alkalmazás kézenfekvő, hiszen nagyon biztonságos távközlési lehetőségről van szó. Egy nap talán az internetet váltja majd ki a védelmi szektorban és a kritikus infrastruktúra működtetéséhez elérhető fallback opcióként? Ez itt a kérdés. A kínaiak egyelőre azért fejlesztik tenger alatt is jól használható kék lézeres technológiájukat, hogy tengeralattjáróik számára biztosítsanak megfelelő összeköttetést.

Magyar vonatkozású hírek: Afganisztán és kis hazánk

2010-09-09T13:17:00.009+02:00

Íme a tegnap egyik, afganisztáni vonatkozású híre - bár az alapja egyébként olyan közlemény, mely ténylegesen jóval korábban született a tálibok részéről. A "kommüniké" nem fenyegeti Magyarországot, hanem figyelmezteti a magyar kormányt és a magyar népet, hogy Baghlanban "kemény összecsapások lesznek". Plusz értetlenkednek egy sort, hogy Magyarország miért van ott, és a Népszabadság cikkírója mintha osztaná az értetlenkedésüket.

Ha valaki a pontos tálib érvelésre kíváncsi, az olvassa ezt a szöveget. Én magam annyit tennék hozzá, hogy a tálibok részéről ott, Pakisztánban írogatni arról, hogy az afgán néppel "van-e" problémája a helyreállítási munkákkal, árvízvédelemmel, mezőgazdasági segítségnyújtással és egyebekkel foglalkozó magyar PRT-nek, az egyfelől ciki, másfelől érthető motivációtól vezérelt politikai huncutság. Igen, ilyen huncutok ezek a tálibok. Szeretik elferdíteni a dolgokat, illetve, más szóval ők is játszanak a framing (a beszélő által kijelölt értelmezési keret meghatározó hatása) révén történő politikai manipuláció lehetőségével.

Wagner Pétertől csenve egy linket: íme, egy érdekes levélváltás afganisztáni témában. Egy olvasó megmondja, amit ő a frankónak gondol, hogy tehát Magyarországnak semmi köze ehhez az afganisztáni vállalkozáshoz. Másutt is láttam, bal- és jobboldaliaktól és ilyen értelemben besorolhatatlan emberektől is egyaránt, hogy a katonák afganisztáni eleste miatt elég gyorsan eljutnak odáig, hogy a NATO se nagyon kell nekünk. Most nem keresem elő a linket, de a rádióban valamelyik nap nagyjából ezt Hende Csaba minisztertől is megkérdezték egy ponton, még augusztusban, hogy "és a NATO miért annyira fontos". Feltételezem, hogy az érintettek, akik ilyen kérdéseket felvetnek, nem most, az augusztusi afganisztáni incidens miatt gondolják úgy, ahogyan a szavaik sugallják, hogy gondolják. Úgyhogy én azt mondom, talán ne éppen az összpárti konszenzus mellett kiküldött, és a Jobbik véleményét leszámítva továbbra is széles körű konszenzus mellett ott műveleteket folytató magyar katonák veszteségeinek jelentéktelenként (avagy pechként, önsorsrontásként, esetleg trivializált tragédiaként) való beállításával próbálják a magyar-NATO kapcsolatok, illetve a magyar NATO-tagság legitimitását megkérdőjelezni.

Lételem a védelem

2010-09-02T10:09:00.007+02:00

Minden kedves védelmi szektorbeli, illetve szektoron kívüli olvasónknak a figyelmébe ajánljuk friss olvasnivalóként (még ropog) Clara O'Donnell jelentését az európai védelmi iparba irányuló, szuverén alapok általi befektetésekről. Utóbbiakról először is láss nagyon egyszerű, vizuális áttekintést itt.

A témának számos érdekes aspektusa van. A szuverén alapok ugyebár állami kézben lévő alapok, amelyek részesedésszerzései lehetnek örömteliek is, meg aggasztóak is, valahol a (kizárólag gazdasági céllal, etikai kódexe miatt meglehetősen finnyásan finanszírozó) Norvég Nyugdíjalaptól a (nem létező) Ahmadinedzsád és Kedves Barátai Pénzügyi Alapig terjedő skálán. Utóbbival kapcsolatban nyilván az lehet mindenféle aggály forrása, hogy ha egy ilyen társaság döntő szóhoz (akár a blokkolás lehetőségéhez, akár abszolút többséghez) juthatna egy-egy vállalat döntéshozatalában, akkor izgatottan beleturkálnának mindenféle érzékeny információba (tessék magunk elé képzelni Brad Pitt örömtől felgyúló arcát, amint a Coen testvérek-féle Égető bizonyíték c. filmben felkiált: "wow, this is sensitive shit!"). Vagy az is elképzelhető, hogy nagyon érzékeny, kritikus pillanatban, politikai okokból be tudnának akasztani a termelésben vagy a beszállításban, és elmaradna az utánpótlás valami éppen nagyon fontos dologból, valaki számára.

Pro és kontra oldal egyaránt van azonban, és a pro érvek eddig nem hangzottak el, pedig jelen állás szerint - O'Donnell értékelése alapján - azok a fontosabbak. Elkerülhetetlen privatizáció és tőkebevonás, páneurópai beszállítói láncok kialakítására törekvés, a szuverén befektetők kínálta lehetőségek a saját piacaikhoz történő jobb hozzáférés terén, a gazdasági válság után az európai védelmi vállalatok és a szuverén alapok számára kölcsönösen előnyös lehetőségek stb. Ilyen érvek kerülnek elő a vitában jellemzően. Annyi bizonyos, hogy ezen a területen megérett az idő egy kiadós funkcionális/politikai spill-overre. Vagyis elnézést a káromkodásért: magyarul szólva itt a folytatódó integrálódásról lenne szó, amely ezúttal a védelmi szektorba irányuló befektetések közös szabályozásának kérdését (=szükségét) érintené.

Game Over - Game In?

2010-09-01T09:03:00.007+02:00

Az elmúlt hét egyik slágertémájának számított az amerikai harcoló egységek Irakból történő kivonása, és ennek hatása a térségre, miután 50 000 fő alá csökkent az Irakban állomásozó amerikai egységek létszáma. Ráadásul mindez egy héttel a kitűzött időpont előtt valósult meg. Mi sem megyünk el szótlanul az események mellett, de a mainstreammel ellentétben Washingtont egy picit félretesszük és Peking lehetséges új szerepére szeretnénk felhívni a figyelmet a Közel-Keleten. Mielőtt ezt megtennénk, röviden tekintsük át a jelenlegi helyzetet a térségben.

Irak hét évvel az Egyesült Államok vezette háború után messze nem úgy néz ki, mint ahogy azt annak idején a Bush-adminisztráció megálmodta. Ha kisebb intenzitással is, mint korábban, de még mindig egymást érik a terrorcselekmények, az országnak öt hónappal a parlamenti választások után nincs effektív kormánya és 2011 decemberére teljesen befejeződik az amerikai csapatok kivonása Irakból. Irak az amerikai csapatok távozása után hathatós segítség nélkül nem lesz képes ellátni a közel-keleti erőegyensúly Iránt ellensúlyozó pólusát, amint azt valaha, az 1991-es Öböl-háború előtt tette. A sokat vitatott 2003-as iraki háború kapcsán az Egyesült Államok nem csak hatalmas anyagi és emberveszteséget, hanem jókora presztízsveszteséget is elszenvedett a Közel-Keleten. Persze próbálja menteni a menthetőt, újult erővel bábáskodik a közel-keleti béke tető alá hozása felett. A szeptemberben induló (és valószínűleg záros határidőn belül félbeszakadó) közvetlen izraeli-palesztin tárgyalások képezik az egyik fontos sarokkövét a közel-keleti erőegyensúlyt és az amerikai dominancia fenntartását célzó amerikai külpolitikának. A tárgyalások kudarcba fulladása, illetve az Irakban esetlegesen romló helyzet veszélyeztetheti Washington közel-keleti hídfőállását. Egy kialakuló hatalmi vákuumnak több nyertese is lehet. Irán és Szíria - karöltve - már sorban is áll, hogy megfelelő részesedést szerezzen.

Mindeközben egy újabb játékos is felbukkant: az elmúlt évtizedben Kína szerepének felértékelődése figyelhető meg a Közel-Keleten. Azt azonban le kell szögezni, hogy Kína egyelőre csak gazdaságilag van jelen a térségben. A legtöbb elemző egyetért abban, hogy az elmúlt évtizedben megfigyelhető, Afrikába, Latin-Amerikába irányuló expanzív kínai külpolitika hátterében az ország nyersanyag- és energiaéhsége áll. A Közel-Kelettel sincs ez másképp. Az energiával való ellátottság biztosítása alapvető feltétele annak, hogy Kína ipari fejlődésének üteme ne lassuljon, ezért az ázsiai ország fontos stratégiai érdeke, hogy folyamatosan biztosítsa nyersanyagokkal való ellátottságát. A Közel-Kelet rendelkezik a világ nyersolajkincsének 56%-ával, ráadásul a kiépült infrastruktúra és a (relatív) földrajzi közelség is vonzóvá teszi Kína számára a közel-keleti olajat.

Részben magas kockázati toleranciájának, részben diplomatái felkészültségének köszönhetően Kína már sikereket könyvelhet el a Közel-Keleten. Kína közel-keleti olajimportja az elmúlt években ugrásszerűen növekedett, ráadásul energiaimportja mellett több arab országban hozzájárult az infrastruktúra, az olajfinomítók és a szállítási kapacitások fejlesztéséhez. A kétoldalú kereskedelem terén is ugrásszerű, pozitív változások következtek be az elmúlt évtizedben: a kínai–arab kereskedelmi forgalom volumene 2004-ben még csak 36,7 milliárd dollár körül mozgott, 2008-ra viszont már 132,8 milliárd dollárra emelkedett.

A pozitív változásokat magas szintű bilaterális és multilaterális találkozók sora kíséri. 2004 óta a Kínai-Arab Együttműködési Fórum a multilaterális együttműködés alapja. A kapcsolatok egyes területeit szabályozó átfogó együttműködési mechanizmus keretében több magas szintű találkozóra, üzleti fórumra, energiaügyi és barátsági, valamint gazdasági és kereskedelmi konferenciára került sor az elmúlt hat évben. És ez még nem minden. Évről-évre egyre több arab diák dönt a kínai nyelv elsajátítása mellett. Kairóban működik a Közel-Kelet legnagyobb kínai tanszéke, ahol évente 2500 diák folytat sinológiai tanulmányokat .

Igazi multilaterális áttörést jelent a kínai-közel-keleti kapcsolatokban az idén nyáron először megrendezett esemény, az Öböl menti Együttműködési Tanács (GCC) és Kína közötti stratégiai dialógus első államása (lásd a képen). A Kuvaitot, Bahreint, Szaúd-Arábiát, Ománt, az Egyesült Arab Emírségeket és Katart tömörítő GCC komoly gazdasági és politikai tényező nemzetközi és regionális viszonylatban. A szervezet az elmúlt években sikeresen vette fel a kapcsolatot az Egyesült Államokkal, Oroszországgal, az Európai Unióval, legutóbb pedig tárgyalásokat kezdeményezett Japánnal, Délkelet-Ázsia kistigriseivel és Kínával. Az 1980-ban kezdődött iraki-iráni háború után a biztonsági együttműködés céljából életre hívott szervezet fő mozgatórugója felvevőpiacának diverzifikációja, illetve 1991 után a meggyengült Irak kapcsán felmerült iráni regionális hatalmi törekvések felerősödésének kezelése volt.

A GCC-t aggasztja Irán, és Kínában, mint az ENSZ BT egyik állandó tagjában és a perzsa állam barátjában látja a kérdés megoldásának kulcsát. Kína potenciálisan kordában tudja tartani Teheránt. Pekingnek ugyanakkor nem célja beleártani magát a Közel-Kelet országainak politikai játszmáiba: ezt tükrözik kiegyensúlyozott hangvételű közel-keleti állásfoglalásai is, valamint az a tény, hogy kerüli az arab országok és Irán között feszülő ellentétek ügyében a közvetlen véleménynyilvánítást. Közben azonban Iránnal jelentős gazdasági kapcsolatok, illetve például komoly, energetikai témájú szerződések fűzik össze. Irán az ellene életbe léptetett szankciók miatt Kínából szerzi be iparcikkeinek nagy részét. (Korábbi kínai fegyverügyletek az ENSZ BT 2010. június 9-i határozata miatt egyelőre meghiúsultak.) Az a tény, hogy Irán rendelkezik a világ második legnagyobb földgázkészletével, Kínát is a kapcsolatok ápolására sarkallja - még az ENSZ BT-ben is kiáll a perzsa állam mellett, Irán feltételezett nukleáris ambíciói ellenére is.

Nemcsak a kínai-iráni kapcsolatok fejlődnek rohamosan. A szír-kínai kapcsolatok is reneszánszukat élik. Politikai téren több elemző úgy tartja, hogy Szíria a kínai modellt próbálja másolni. Damaszkuszban is úgy látják, hogy a kínai kapitalizmus alternatívája több nyereséggel kecsegtet a totalitarizmusra épülő közel-keleti országok számára, mint az amerikai és az európai modell. Ráadásul kereskedelmi téren is élénkek a kapcsolatok, nem beszélve a Selyemút feltámasztására tett kínai kísérletről, amelynek igazi nyertese lehet a regionális elosztóközponti pozícióra aspiráló, középhatalmi ambíciókat dédelgető Szíria.

Egy biztos, Kína nem tétlenkedett az elmúlt hét évben. Kihasználta a stabilitás nyújtotta előnyöket, amelyeket az amerikai jelenlét garantált a térségben, és kiépítette gazdasági kapcsolatait a térségben. Fokozatosan nőtt a népszerűsége, miközben az Egyesült Államok presztízse csorbát szenvedett. Hosszabb távon, de kérdésként merülhet fel, hogy mi, és hogyan változik majd az amerikai harcoló egységek Irakból történt kivonását követően a térségben. Vajon Irak képes lehet-e tartani egy Iránt ellensúlyozó szerepet? Kialakul-e bármiféle biztonsági vákuum, sikerül-e Washingtonnak továbbra is megtartania hídfőállását a Közel-Keleten? Mi lesz ebben az új helyzetben Kína szerepe? Kihívást intéz-e a Középső Birodalom az Egyesült Államok érdekei ellen mind Irán, mind a közel-keleti olaj tekintetében?

Peking kereskedelemfejlesztő és fejlődésvezérelt energiadiplomáciája Afrikához és Latin-Amerikához fűződő kapcsolatával ellentétben ezúttal egy olyan térségre talált, amely valóban alternatívaként tekint Kínára, mind gazdasági, mind biztonsági tekintetben. Kína azonban már sokszor hangsúlyozta, hogy fontosabb számára az Egyesült Államokkal fenntartott jó kapcsolat és a Közel-Kelet országaival kialakított viszonyát csupán nemzeti energiaimport-igénye, valamint a térség nyújtotta befektetési és beruházási lehetőségek vezérlik. A politikai játszmákba egyelőre nem kíván belefolyni.

A címlapon ma: Mazhar Majeed, a pakisztáni bukméker

2010-08-30T17:04:00.007+02:00

Íme:

A címlapon látható Mazhar Majeed nevű, az Egyesült Királyságban élő és munkálkodó, számos pakisztáni krikettjátékos ügyeiben eljáró ügynök és egyben bukméker úgynevezett spot-fixingbe keveredett. A pakisztáni válogatott Anglia elleni meccsén rendezte el a közelmúltban, hogy a pakisztáni játékosok a megfelelő pillanatban csináljanak valamit, amit a krikett szabályainak ismerete nélkül úgysem lehet érteni (nekem felületes érdeklődéssel egyből nem sikerült, azt tudom, pedig poénból egyszer régen beálltam krikettezni, és a labdát el tudtam találni). A lényeg, hogy Majeed lepénzelője a bukméker közbenjárásának köszönhetően fogadáson még többet zsebelhetett, miközben Majeed sem járt rosszul.

Az eset látszólag lesújtó, de azért bájosan jelentéktelen történetke. Valójában: az ügy számos aspektusa illusztrálja, hogy Pakisztán milyen mértékig transznacionalizálódott. Effektíve London is a része. A pakisztáni elit egy jelentős szegmense, de a diaszpórában más társadalmi státusú emberek is persze, kiterjesztették Pakisztán terét odáig - miközben az ottani multikulturalitásból más népek is kiveszik a részüket, velük párhuzamosan.

Az ilyen típusú korrupció megjelenése egy kicsit magától értetődőnek tűnő dolog. Félreértés ne essék, más országban is előfordul hasonló eset - sportolók lehetnek korruptak (tudjuk jól). De itt ennek a hátterében nehéz nem a történet elemének felfogni egy igazi, határokon túlnyúló, járadékvadász elit intézményesült, és a hétköznapi képzelet határait időnként a túloldalról súroló életformáját.

Reméljük, Majeed még az őrizetbe vétele előtt sokat adakozott a pakisztáni áradások áldozatainak és kárvallottjainak a megsegítésére. Az óvadékra jutott neki, annyit biztosan tudunk. További információ, hogy egyéb, pakisztáni érintettségű "mérkőzések" is meg lehetnek bundázva. Ott, a térségben.

Régi és "új keletű" konfliktusok: Kína és az Egyesült Államok küzdelme a kelet-ázsiai befolyásért

2010-08-27T20:04:00.009+02:00

Zombori Dóra írása

Érzékenyen érinti az Egyesült Államok védelmi minisztériumának éves jelentése a kínai-amerikai kapcsolatokat. Amerikai részről ismét felerősödtek az aggodalmak; Kínát fenyegetésként értékelik, és ezért a Kínához fűződő viszonyt, valamint a Kínai Népköztársasággal való bármilyen együttműködést széles értelemben vett nemzetbiztonsági kérdésnek tekintik. Kínai részről szakértők elutasítják a jelentésben foglaltakat, és szakszerűtlennek bélyegzik annak megállapításait.

A 2010. augusztus 16-án megjelent Pentagon-jelentés szerint „Kína hosszú távú, átfogó programot folytat fegyveres erői kapacitásának növelésére, hogy azok képesek legyenek az ország teljes felségterületének állandó védelmére”. A jelentés közzététele turbulens időkben érte a kínai vezetést. Az év elején a dalai láma látogatása, az állítólagos kínai hackertámadások, a kereskedelmi viták és a Tajvannak szánt amerikai fegyverek eladásának ügye negatívan érintették a kínai-amerikai viszonyt. Nyáron a Kelet Ázsia feletti befolyás kiterjesztésére irányuló versengő törekvések nyitottak új frontot a két ország közötti rivalizálásban.

A kelet-ázsiai térség gazdasági és biztonságpolitikai helyzete eltér bármely más régióétól. A jelenkor legsúlyosabb válságövezetei közül számos (Észak-Korea, Tajvan, a Dél-kínai tenger) a kelet-ázsiai térségben található. Ugyanakkor ez a régió a világ jelenleg legdinamikusabban fejlődő térsége - a fejlődés fenntartásához azonban nyilvánvalóan szükséges itt is a biztonság és a stabilitás garantálása. Az elmúlt évtizedben a régió mégis érezhetően háttérbe szorult az amerikai külpolitikában - Irak és Afganisztán kérdése kötötte le az Egyesült Államok erőit. Kína ezt kihasználva saját külpolitikai céljainak megvalósításába kezdett, felemelkedése érdekében saját regionális környezetére, a stabil biztonsági helyzet megteremtésére és befolyásának megerősítésére helyezve a hangsúlyt. Azonban az Obama kormányzat egy új korszakot nyitott az USA Ázsia-politikájában; a világgazdasági súlypont áthelyeződése a kelet-ázsiai térségbe számukra felértékelte a régiót, és ez módosította a gazdasági világválságból éppen kilábaló USA érdekeit. Peking most megalapozottan aggódik, hogy az amerikai aktivitás aláaknázhatja kelet-ázsiai fölényét.

A Kelet-Ázsia feletti befolyás megszerzésért indult versengés egyik színtere a Tajvani-szorostól Szingapúrig húzódó Dél-kínai-tenger - lásd a térképen:

A Dél-kínai-tenger területe feletti felségjogok gyakorlása Kína, Vietnam, Malajzia, a Fülöp-szigetek és Brunei között képezi vita tárgyát, legfőképp az olajban és földgázban is gazdag Spratly- és Paracel-szigetek miatt; de jelentős nemzetközi hajózási útvonalak is húzódnak itt. Kína az utóbbi időben egyre nagyobb gazdasági aktivitást mutat a térségben, amellyel a többi, a kérdésben érintett kelet-ázsiai állam rosszallását vívja ki. Egyes elemzők úgy vélik, hogy Kína számára Tajvannal, Tibettel és Hszincsianggal egyenértékű a kérdés fontossága. Ezért is érintik Kínát rendkívül érzékenyen Hillary Clintonnak az ASEAN Regionális Fórumon tett kijelentései. Az amerikai külügyminiszter a múlt hónapban Hanoiban arról beszélt, hogy a vitatott hovatartozású Paracel-szigetekkel tarkított Dél-kínai-tenger biztonsága, a területi viták békés rendezése és a hajózás szabadságának biztosítása az Egyesült Államok számára „nemzeti érdek”. Ez a kijelentés Kínát felháborította, mivel azt a saját ügyeibe való beavatkozásnak minősítette. Az érintett délkelet-ázsiai államok azonban megelégedéssel fogadták az amerikai kijelentést.

A dél-kínai tenger kérdése rávilágít arra, hogy Délkelet-Ázsiában új tendencia körvonalazódik: egyrészt az amerikai diplomáciai retorika - kiegészülve a „kínai fenyegetés” (China Threat) gondolatának felélesztésével -, másrészt a Kínával kapcsolatos aggodalmakat igazolni látszó események, így Kínának a Dél-kínai-tenger kapcsán tanúsított magatartása, a Dél-Kínába telepítendő rakétabázis közelmúltban nyilvánosságra került terve, illetve Kína tengeri flottájának fejlesztése, mind kedvezően hat az Egyesült Államok és Délkelet-Ázsia államainak kapcsolatára, közelebb hozva ezeket az országokat. Mint ahogyan arra az ausztrál Lowy Institute for International Policy jelentése is rámutat, Délkelet-Ázsia államai jobban tartanak Kína felemelkedésétől és szándékaitól, mint az Egyesült Államok térnyerésétől a térségben, ezért Kína ellensúlyozása kerül előtérbe és fontosabbá válik az Egyesült Államokkal fenntartott jó kapcsolat, erősítve Washington kelet-ázsiai pozícióit.

Kínai szemszögből Északkelet-Ázsiában sem jobb a helyzet. Az Egyesült Államok az észak-koreai atomprogram fenyegetése miatt szorosabbra fűzte kapcsolatait hagyományos szövetségeseivel, Japánnal és Dél-Koreával. A héten újabb közös dél-koreai-amerikai hadgyakorlatra került sor, amelynek kapcsán Kína a nemtetszését fejezte ki. Az augusztus 16-tól 26-ig tartó gyakorlatot úgy tartották meg, hogy a két Korea közötti légkör közben pattanásig feszült a dél-koreai hadiflotta március végén elsüllyedt, Cshonan nevű korvettje miatt, amelyen 46 tengerész vesztette életét. A Japán-tengeren végrehajtott gyakorlat bevallott célja volt "kemény üzenetet" küldeni Észak-Koreának, azonban Phenjan egyetlen szövetségese, Kína sokkal inkább véli úgy, hogy mindez Kína megfélemlítését és féken tartását szolgálta.

Úgy tűnik, hogy Peking és Washington küzdelme a kelet-ázsiai befolyásért új epizódot nyit a kínai-amerikai kapcsolatok történetében. A biztonság és a stabilitás garantálása Kelet-Ázsiában elengedhetetlen a dinamikusan fejlődő, ugyanakkor válsággócokkal tarkított térségben. Jelenleg úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok kész szerepet vállalni ebben, ugyanakkor Kína félti tőle a már kedvező közép-ázsiai és egyéb állásait, és Pekinget frusztrálja, hogy nem képes a térség számára a biztonság egyedüli (és elfogadott) letéteményesévé válni. A Kelet-Ázsia feletti befolyásért folytatott vetélkedés tehát egyre komolyabb feszültségforrás lehet a kínai-amerikai kapcsolatok alakulása szempontjából.

Az írás korábban megjelent a Corvinus Külügyi és Kulturális Egyesület Biztonságpolitikai Szemléjében is.

Ütköző: többedmagammal ismét a rádióban

2010-08-27T16:36:00.004+02:00

Azért jelentkezem röviden, mert itt a következő audio-logom a Kossuth Rádióból. Ezúttal barátaimmal, Romsics Gergellyel és Wagner Péterrel jártunk ott, hogy elmondjuk a véleményünket, még tegnap, 12:30-kor, az Ütköző című műsorban. A téma természetesen továbbra is az volt, hogy veszteségek esetén abba kell-e hagyni katonai műveleteinket, lényegében. Eddigre már túl voltam a hazai cikkek elolvasásán (amelyekről Wagner Peti itt ad áttekintést saját kommentárjával együtt). Miközben Szlankó Bálint cikkét például sokra értékeltem, máshol belebotlottam olyan dolgokba is, amelyektől őszintén szólva felhúztam magam. Leírok pár dolgot, amikről lehet vitatkozni is akár, de mindenképpen érdemes elhangozniuk részemről ebben a formában.

1. Vannak, akik úgy gondolják, hogy az afganisztáni szerepünkkel kapcsolatban a szövetségesi elvárásokra hivatkozni "cinikus érv". Ez egyszerűen hülyeség. Szövetségesek mellett kitartani, ha az ember más érvet nem lát a maradásra, csak a lojalitást, éppen a legnagyobb hősiesség lenne, nem? Eközben persze az ad fokozott pikantériát mindennek, hogy az érintetteknek éppen azért kell felhívni a figyelmét a nemzetközi szervezetekre, melyek a magyar érdekek szempontjából meglehetősen fontosak, mert más érvet az afganisztáni szerepvállalással kapcsolatban kizárt, hogy elfogadjanak. Úgyhogy ha a szakértő mást is gondol, és tudna felhozni érvet az ottani jelenlét értelmével kapcsolatban, csapdában van, mert ezzel eleve nem lehet kezdeni. Szóval, rövidre zárva: egyeseknek elkelhet némi önreflexió az ügyben.

2. A katonákkal kapcsolatban sokszor tapasztalom, hogy az a feltételezés él: ők a pénzért vannak kinn. Akik ezt gondolják, talán maguk sem annyira cinikusak egyébként, hogy csak ezért mennének ki adott esetben egy ilyen misszióra, ha valami véletlen folytán lehetőségük adódna. A helyzet közben az, hogy bár a pénz is számít, hiszen élni kell valamiből, nagyon sok katonának, ahogyan civil embertársaiknak is - ha meglepő ez, ha nem -, fontos az "értelmes élet", a "karrier", hogy "csináljanak valami jelentősebbet", "amiről utólag büszkén lehet mesélni". Lehet, hogy a civil lakosság egy része megtartaná a katonákat valamiféle fiktív területvédelemre készülő szerepben, itt, az EU és a NATO elfoglalta térben, de nekik - jelentős részüknek - ez nem biztos, hogy tökéletes perspektíva. Van, aki ezért csinált végig több váltást is Baghlanban.

3. Az afgánokkal kapcsolatban sokan azt gondolják most, hogy ők nyilván egységesen megbízhatatlanok, a másik oldalt támogatják, alapvetően törzsiek, vérszomjasak, és nem szeretik az "idegen megszálló" külföldi katonákat. Ez is simán hülyeség, úgy, ahogy van. Anekdotával cáfolni ezt módszertanilag komolytalan, de azért sokatmondó lehet, ha megemlítem, milyen nyelven ütnek nyélbe ügyleteket a pul-i-khumri bázis melletti bazárban egyes eladók... magyarul. Nem túl intenzív érintkezés mellett is vették a fáradságot, a jobb üzlet érdekében, hogy némi magyar szókészletre tegyenek szert. Ez elég racionális magatartás, nem? Nem az a törzsies-vérnyuszis-idegengyűlölős hozzáállás, igaz?

Ez így kikívánkozott belőlem, aztán legközelebb már más témával jelentkezem.

Két adalék Irán ügyében

2010-08-25T06:28:00.006+02:00

Mint ismeretes, az amerikai C-JCoS (a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke), Mike Mullen a közelmúltban világosan jelezte a média és minden figyelő fülpár számára, hogy léteznek tervek Irán megtámadásának a mikéntjére, arra az esetre, ha úgy ítélnék meg, hogy csak így lehet megakadályozni, hogy az ország nukleáris fegyvert birtokoljon. Ehhez a fejleményhez kapcsolódóan két apró adalék következik itt.

Az első egy cikkből vett idézet, ebből a folyóiratszámból. A szerző Ron Tira, az izraeli légierő tartalékos tervezőtisztje, és a 45. oldalon kezdődő írásában az Irán ellen saját szakállra történő izraeli katonai akció lehetőségeit és kilátásait latolgatja. A nyitás már érdekes: "A következő hónapokban Izrael vezetése kénytelen lehet eldönteni, megtámadja-e Irán nukleáris létesítményeit." (Hogy egyértelmű legyen: a 2010. júliusi számból való a cikk.) A számomra - nem pozitív értelemben - leginkább figyelemre méltó rész az 58. oldalon következik. Itt Tira ekképpen spekulál: "... Izraelnek meg kell győznie az amerikai védelmi establishmentet arról, hogy Irán megtámadása és meggyengítése lehetővé teszi az amerikai kivonulást Irakból és talán Afganisztánból is." Ez a kijelentés nyilvánvalóan több sebből vérzik, miközben befolyásos gondolat lehet. A kérdés túlelemzése nélkül annyi bizonyosan látszik, hogy Afganisztánban a helyzet nem válna átláthatóbbá vagy könnyebben kezelhetővé, ha Iránnal nyílt(abb) csetepaté venné kezdetét.

Ezzel együtt íme egy másik nagyon érdekes hír. Azt mondják itt nekünk újságcikkek címei többfelé, például itt, hogy az amerikai bázisépítési munkálatok Afganisztánban 2011-en messze túlmutató jelenlétet jeleznek előre amerikai részről az országban. Ezt alapvetően én nem is vitatnám. Az amerikai katonai vezetés egy ideje nyíltan lobbizik - és Petraeus tábornok például a médiában is többször megszólal az ügyben -, hogy az Obama újraválasztási esélyeit javítandó belőtt 2011. közepi időküszöb az amerikai csapatlétszám csökkentéséhez Afganisztánban ne legyen annyira komolyan veendő. Ők tudják a legjobban, hogy gerillaháborút nem lehet határidőre megnyerni. Viszont nézzük csak, milyen bázisok esetében kerül sor fejlesztésekre. Ami Afganisztánt illeti, kettő jelentős ezek közül: a tengerészgyalogosok helmandi bázisa, a Camp Dwyer, továbbá a Mazar-i-Sharif-i bázis (az Egyesült Államok még komolyabban rágyúr saját erőből Észak-Afganisztánra, és ez Baghlan és a PRT miatt minket is érint). A harmadik fejlesztés azonban a sindandi bázist érinti, amely a cikk szerint "Kabultól északra" található. Hát ez elég félrevezető megfogalmazás, mert ténylegesen Kabulnál délebbre van - lásd pozícióját a mellékelt térképen is (bár azon Kabul maga nincsen rajta, de egyéb figyelemre méltó vonatkozás azonnal megfigyelhető ott):

A lényeg tehát az, sokkal inkább kézenfekvő lenne azt mondani, hogy Irán közelében van ez a bázis. Nem mondom, van ott gerillaháború, amely munkát ad az oda készülő további amerikai különleges műveleti erőknek is - Sindand járásban a helyi pastún lakosság egy része jó ideje szembefordult az afgán kormánnyal és a nemzetközi erőkkel is; ebben pedig nemcsak a tálibok színre lépése játszott szerepet, hanem abszolúte helyi természetű konfliktusok is. De azért stratégiai szemmel nem feltétlenül itt látja az ember a leginkább szükségesnek az afganisztáni gerillaháború megfékezését...

Ennyi volt a mese mára, remélem, mindenki talált benne érdekeset, aztán a továbbiakban még jelentkezünk ebben az ügyben is, meg egyéb ügyekben is.

Beszélgetés a Kossuth rádióban, a tegnapi afganisztáni támadás kapcsán

2010-08-24T07:44:00.009+02:00

Mielőtt valakiben azt a benyomást keltem, hogy a blogra ide én újabban élőszóban, a Kossuth rádión keresztül írok, vagyishogy a magam részéről audio-loggá formáltam át a hozzájárulásomat a Risk 911-hez, nem erről van szó, és lesz hamarosan általam elkövetett írott elemzés is itt. Addig is belinkelem azonban ide azt, amit ma reggel az MR-1 180 perc című műsorában elmondtam, körülbelül öt-tíz percben, szomorú apropóból ott járva, többedmagammal (a link úgy húsz napig él, ha jól sejtem). 14 perc után kezdődik az engem is érintő rész, de előtte megszólal például (10 perc után) a védelempolitikai helyettes államtitkár, Siklósi Péter is. Önkorrekciónak hozzá még annyi, hogy a Tala wa Barfak-i incidens, amelyet egy ponton emlegetek, inkább tegnap hajnalban történhetett - csak amikor reggel ötkor néztem a híreket, elsőre feltételeztem, hogy az amerikai hírforrás hajnali történésekről szólván az afgán idő szerint valójában már elkövetkezett újabb hajnalra gondolt.

Dzserba - a tolerancia szigete

2010-08-16T13:48:00.012+02:00

Az 514 négyzetkilométeres sziget (l. a térképen balra) a Gabesi-öbölben fekszik Tunézia déli partvidékén. Évente körülbelül 600 ezer látogató érkezik ide a világ különböző tájairól. Korábban különösen a német turisták kedvelt üdülőhelye volt, mára a brit és francia turisták is felfedezték maguknak a "napfényes szigetet", melynek fővárosától, Haumt Souktól tíz kilométerre saját nemzetközi repülőtére is van. A hatvanezres Haumt Souk az egyetlen igazi város a szigeten, eredetileg csak a piac (a souk) kapott itt helyet, e köré épült aztán a város.

Egy kis történelem

Dzserba már a föníciai időkben is lakott volt, akárcsak a teljes tunéziai partszakasz. (Innen a sziget ősi neve: Meninx, mely állítólag a bíborcsigára utal, melyet itt a festékanyagáért már akkor is feldolgoztak.) A római időkben építették a ma is látható viaduktot a szárazföld és a sziget közé, mely a sziget édesvízellátásáról gondoskodott; ezt 1953-ban újították fel. A 7. században érkező arab hódítók a szigetet is elfoglalták, bár uralmukat a Szicília felől érkező támadások többször megzavarták. A 16. században Dzserba a Földközi-tenger egyik leghírhedtebb kalóztanyájává vált. Az oszmán uralom alatt a rabszolga-kereskedelem regionális központja volt, s ahogy Dél-Tunéziában több településen, itt is sok fekete-afrikai gyökerű tunéziaival találkozhatunk, mivel a rabszolgaság intézményének eltörlése után itt telepedtek le. Végül 1881-ben a francia csapatok vérontás nélkül kapcsolták Dzserbát a gyarmatbirodalmukhoz.

A történelemből adódóan Dzserba lakossága meglehetősen heterogén képet mutat, talán földrajzi zártsága miatt még inkább, mint más tunéziai régiók. Hagyományosan keresztény és zsidó kereskedők és kézművesek, valamint muszlim földművesek lakják a szigetet. Az említett földrajzi körülmény tehette lehetővé, hogy itt a muszlimok között nagy számban fennmaradtak az iszlám harmadik ágához tartozó ibáditák is. A kháridzsiták (újabb átírás szerint háridzsiták) az iszlám szecessziós ágát képviselik, s még a sziffíni csata után váltak ki, mivel sem Ali főségét, sem az Omajjádok uralmát nem fogadták el - szerintük a Próféta utódát rátermettség alapján kell kiválasztani. A muszlimok alig 1%-át alkotó irányzat még további négy alcsoportra bomlott az idők folyamán, ezek közül a mérsékelt ibáditák Dzserbán kívül még Ománban, Líbiában és Algéria déli részén élnek. A szigetlakók között vannak továbbá berber gyökerű muszlimok is, akik az imazigh (berber) nyelvet beszélik. Érdekesség, hogy áll a szigeten egy ortodox templom is, melynek gondnoka egy muszlim asszony, aki görög férje halála után örökölte meg a templom felügyeletét. A vallások közötti békés együttélést hirdeti büszkén az a dzserbai általános iskola is, melyben együtt tanulnak a zsidó és a muszlim gyerekek, tiszteletben tartva mindkét vallás előírásait.

A dzserbai zsidó közösség - az "utolsó arab zsidók"

A Dzserbán élő mintegy ezerfős zsidó közösség, mely az összes tunéziai zsidóság egyharmada, történetét a Krisztus előtti 586-os esztendőhöz köti: az első Templom lerombolása után menekültek a szigetre. A közösség mítosza szerint a lerombolt templom ajtajából egy követ magukkal vittek és dzserbai lakhelyükön, Hara Sghirán helyeztek el, ezt Dighetnek nevezik, a héber delet - ajtó szóból. Noha az egész zsidóság emlékezetében jelen van a Templom lerombolása feletti gyász, a dzserbai közösség számára ez különösképpen hangsúlyos elem a narratívákban és a rituálékban. A Dzserbán élő diaszpóra Hara Kebirán (jelentése: Nagy Negyed) és Hara Sghirán (Kis Negyed) településein él. Ez utóbbiban található Afrika legöregebb zsinagógája, a híres Ghriba. A zsidó közösség lélekszáma jelentősen Izrael állam megalapítása után csappant meg Dzserbán: 70 ezer fő telepedett át az új államba, míg 40 ezer fő vándorolt Franciaországba. 1948-hoz képest, amikor körülbelül 110 ezer fős zsidó közösség volt jelen Tunézia területén, 1971-re már kilencezerre apadt létszámuk, és tovább is csökkent az elmúlt negyven esztendőben.

A zsinagóga neve egy helyi szentet jelöl: a dzserbai közösség egy fiatal lányt tisztel ezzel, Ghribát, akinek a neve idegent, különöset, csodálatosat jelent. A helyi szent tisztelete párhuzamot mutat a dél-tunéziai muszlim szentkultusszal, mely a helyi kultúrák évszázados keveredéséből származó szokás, és a hivatalos iszlám elveti. Egy másik legenda szerint magát a szigetet nevezték el Ghribának az ide érkező zsidók, s ez vált később a sziget mai nevévé. Észak-Afrikában hat zsinagóga is viseli a Ghriba nevet, de a dzserbai az egyetlen, ahol a régi Tóra-tekercset őrzik. A jelen formáját az 1929-es rekonstrukcióval nyerte el a turisták által is látogatható ősi szent hely. Mint a zarándoklat legfontosabb helyszíne, szimbolikus központtá vált mind a dzserbai, mind az emigráns közösség számára. A legenda szerint a zsinagóga egy lakatlan, elhagyatott helyre épült, ahol egykoron a szigetre érkező titokzatos fiatal lány épített magának egy kunyhót. A helyieket félelemmel töltötte el a lány, a tisztaság különös aurája lengte körül, senki sem mert vele szóba elegyedni. Egy éjjel aztán a kunyhó lángra lobbant. A környékbeliek, attól tartva, hogy valamiféle mágikus szertartás zajlik a kunyhóban, nem mertek a segítségére sietni. Másnapra a kunyhó porig égett, ám a lány holttestét érintetlenül találták. Ez a leírás sokban emlékeztet Shimon Bar Yohai történetére, akinek ünnepét, a Lag B'Omert éppen a Ghirba zsinagógában ünneplik minden tavasszal, s ez sokat elárul a dzserbai közösség miszticizmussal átitatott hitvilágáról. Egyébként ez az egyetlen olyan zsidó ünnep, ahol muszlimok is részt vehetnek. Az ünnep szelleme, valamint a hivatalos tunéziai állami álláspont is segíti a zsidók és muszlimok közötti békés együttélést Dzserbán.

A turistaparadicsom

A szigeten élő muszlim és zsidó közösségek mindennapjaiba a hatvanas évektől kezdve egy újabb, egyre növekvő számú csoport férkőzött be: megindult a turizmus, s ezzel az egykori zárványként létező, érintetlen dzserbai kultúra új kihívással került szembe. A turisták szórakoztatására kialakított vendéglátóipari egységek, kaszinók, night clubok egy teljesen új kulturális mezőt vontak be a szigetlakók életébe, s az interakciók csak fokozódtak, mivel a sziget bevétele rövid idő elteltével már szinte teljes egészében a turizmusból származott. Jelenleg 134 hotel van Dzserbán, 49 ezer férőhellyel. 70 utazási iroda hirdeti desztinációjaként a szigetet. 2008-as adat szerint 1,33 millió látogató töltötte Dzserbán vakációját, s ebben az évben az amerikai Trip Advisor a világ legjobb turista desztinációjának minősítette.

A turisták számára a dél-keleti partszakaszon épült ki a Zone Touristique, mely szinte külön szigetet képez a szigeten belül. A pihenni vágyók mindent megtalálnak itt, anélkül, hogy kilépnének a szállodakomplexumok területéről. Az persze kérdés, hogy mennyit ismernek meg így a valódi dzserbai kultúrából. Ugyanakkor viszont az interakciók hiánya talán lehetővé teszi a helyi kulturális formák épségének fennmaradását.

2002. április 11.

Az idilli nyugalmat 2002 tavaszán váratlan esemény zavarta meg. Egy bizonyos Nizar bin Mohammed Nawar teherautóba rejtett pokolgépet robbantott a Ghriba zsinagóga közvetlen közelében - a támadáshoz egy eredetileg vizet szállító furgont használtak, gázzal megtöltve. Az öngyilkos merényletnek 21 halálos áldozata és számos sebesültje volt: 14 német turista, négy francia és három tunéziai vesztette életét. A merénylet hátteréről bővebben lehet olvasni itt. A tunéziai hivatalos szervek először balesetnek minősítették a történteket, majd igen rövid idő alatt eltüntették a robbantás nyomait, tartva a turizmus visszaesésétől. A nemzetközi közvélemény azonban egyre inkább az Al-Káida terrorcselekményeként emlegette az akciót, különösen miután A Szent Helyek Felszabadításának Iszlám Hadserege nevű csoport magára vállalta a merénylet elkövetését. Hozzájuk köthetők az 1998-as támadások az USA kenyai és tanzániai nagykövetségei ellen is.

A szervezet elnevezése és a dzserbai zsinagóga melletti merénylet között ugyanakkor szemantikai feszültség húzódik számomra. Ha a zsinagógát szent helynek tekintjük, ahogyan a zsidó vallás ezt teszi, akkor vajon kitől kell felszabadítani? Ott vannak a turisták - ők lennének az ellenség? Az elkövető - lévén muszlim - nem tekinti szent helynek a zsinagógát, és nem állt ott mecset a zsinagógát megelőzően. Sőt a zsinagóga azelőtt állt valamilyen formában Hara Sghirán, hogy az iszlám megérkezett Észak-Afrikába. Akkor viszont milyen szent helyet, és kinek az uralma alól akarnak felszabadítani Dzserbán? Dzserbán - ahol még képesek a különböző vallások népei az együttélésre, ahol elfér 338 mecset, 39 zsinagóga és több keresztény templom egyetlen szigeten...

Fortress Sziget

2010-08-12T19:31:00.007+02:00

A közepébe vágva: zajlik a Sziget fesztivál, és az Egyesületünk (a Corvinus Külügyi és Kulturális Egyesület) jelen van ott. A civil szervezeteknek fenntartott részen áll a sátrunk holnapig, és a programunk a Nyugat-Balkánra koncentrál. Ma délután például koszovói vendégzenészek jártak nálunk, és holnap is lesz még egy-két program, előadás a térségről. Állandó interaktivitásként a délután kettő és hat közötti időben nyugat-balkáni honfoglalót kínálunk, intellektuális értelemben teret hódító közismereti vetélkedőnek - lásd:

Közben szerencsére jut idő a pihenésre is... Igazából az eredeti szándékom az volt, hogy megpróbálom valahogyan biztonságpolitikai ízűvé varázsolni ezt a bejegyzést, de a tegnapi nap során a legközelebb a politikai relevanciához akkor jutottam, amikor a Hajógyári-sziget és a part közötti folyóágat - részint a szigetre úszós, öngyilokveszélyes kalandokat megelőzendő - pásztázó fényeket látva az Olaszország és Líbia közötti közelmúltbeli megállapodás jutott az eszembe; a "visszatolási" paktum (vagyis véletlenül sem "rendes", formális visszatoloncolásról szóló paktum), mely mostanra, a hírek szerint, menekültek/migránsok tömegeit tartotta vissza a próbálkozástól is, hogy az európai partokig eljussanak (bár azért nem mindenkit). De mielőtt a "Fortress Sziget" politikailag és logikailag némiképp inkorrekt analógiájában alámerültem volna, a bejegyzés relevánssá tételéért történő erőlködés közepette, rájöttem, hogy a Szigeten annyira erőlködni azért nem muszáj. Észak-Afrika ráadásul ezen a blogon Csiszár Esztella rovata (lásd Sztella legutóbbi írását itt), a szigeti sátrunkban pedig, még egyszer, a Nyugat-Balkán a téma.

Gyalázatos gyilkosság a Száhelben

2010-08-05T19:03:00.023+02:00

Bár a múlt hét eseménye volt, a hatása és a jelentősége miatt mégis kiemelendő a sokkoló és gyalázatos hír a Száhel-vidékről. Az Al-Káida-franchise észak-afrikai szervezete meggyilkolta túszát, a 78 esztendős Michel Germaneau francia állampolgárt (a képen), aki az általa vezetett Enmilal elnevezésű segélyszervezet égisze alatt végzett humanitárius munkát Nigerben. A nyugdíjas olajipari mérnököt még április 20-án vagy 22-én rabolta el az AQIM. Május 14-én videóanyagot tettek közzé, amelyen Germaneau súlyos szívproblémáiról beszélt. Elfogyott a gyógyszere, és elmondása szerint elviselhetetlen hőséggel kellett harcolnia. A hangfelvételen az öregúr ezzel együtt higgadtan beszél, az embernek e nyugodt hang hallatán az az érzése, hogy a hang tulajdonosa már beletörődött a sorsába, nem lázad abszurd, szorongatott helyzetében a fogva tartói ellen. Csendes lemondás és búcsú hatja át a felvételt. Úgy sejthette, nem az erőszakos kivégzéstől kell tartania, hanem a sivatagi körülmények és a nélkülözhetetlen szívgyógyszer hiánya lesz majd a végzete.

Germaneau nem turistaként töltötte nyugdíjas napjait a szub-szaharai Afrikában: önkéntes munkájával a szegény afrikaiak életkörülményein igyekezett javítani. Algériai sofőrjét szintén túszul ejtették, ám őt később elengedték (és az algériai hatóságok letartóztatták az AQIM-mal való szövetkezés gyanújával). Ő mondta el, hogy Mali sivatagában tartják fogva az idős urat.

A kudarcot vallott francia katonai akció Germaneau kiszabadítására

Július 11-én az AQIM ultimátumot tett közzé tizenöt napos határidővel (ez tehát július 26-án járt volna le). Túszcserét és váltságdíjat követeltek a francia kormánytól. Erre válaszul - feltételezhetően francia részvétellel - a mauritániai haderő július 22-én rajtaütést hajtott végre Germaneau kiszabadítására Mali északi részén. Feltételezték, hogy ott tartják fogva rajta kívül a még novemberben elrabolt két spanyol túszt is, Roque Pascualt (50) és Albert Vilaltát (35), akik szintén segélyszervezeti önkéntesként végeztek humanitárius munkát Afrikában. A spanyol túszokat november 29-én egy konvojból rabolták el Mauritániában. Összesen hárman voltak, de Alicia Gamezt (35) márciusban szabadon engedték. (A spanyol kormány tagadta, hogy kifizette volna a váltságdíjat a nőért, ám más sajtóértesülések szerint kétmillió dollárt adtak a szabadon bocsátásáért cserébe. Az AQIM állítása szerint a nőt az egészségi állapota miatt engedték szabadon, és mert felvette az iszlámot; a spanyol túszokat Spanyolország iraki és afganisztáni katonai jelenlétére hivatkozva rabolták el.)

Az AQIM-táborban a rajtaütést végrehajtó katonák dokumentumokat, bombakészítéshez szükséges felszerelést, fegyvereket és töltényeket találtak, de bizonyítékot arra nem, hogy Germaneaut vagy a spanyol túszokat valaha is ott tartották volna. Hat AQIM-tagot megöltek, egy pedig később belehalt a sérüléseibe. Állítólag francia-mauritániai oldalról kilenc halálos áldozatot követelt az akció. (Egy forrás köröz az interneten a nevekről, de bizonytalan, hogy kik lehetnek a felsorolt személyek.)

A feltételezések szerint francia vezetésű razzia a Franciaországgal „baráti országok” együttműködésével történt, ugyanakkor számos kritika érte. Valójában Algéria és Mali kimaradt belőle. Malit az bosszantotta, hogy egy, a határain belüli akcióba nem avatták be kellőképpen; Malit egyébként több szempontból is gyenge láncszemnek tartják a terrorizmus elleni harcban, mivel bizonyos kritikák szerint a kormány együttműködni látszik az iszlamista erőkkel. 2009 októberében az USA kormánya ötmillió dollárt irányzott elő a nyugat-afrikai ország számára harckocsikra, kommunikációs eszközökre és hadászati felszerelésekre, hogy Mali kormánya hatékonyan lépjen fel a száheli terrorizmus ellen. Számos nyugati állampolgárt raboltak el már az ország területén, és a kormány kész volt a túszok életéért kiadni bebörtönzött Al-Káida-tagokat is. Mali és Mauritánia között tovább fokozza a feszültséget, hogy Timbuktuban egy arab törzs azzal vádolta meg a francia és a mauritániai haderőt, hogy két civilt raboltak el az AQIM elleni razzia során. Északnyugat-Maliban az akció egy olyan tábort is érintett ugyanis, ahol arab családok élnek békésen, és a vád szerint innen hurcoltak el a katonák két ártatlan civilt. Bernard Valero francia külügyminiszter tagadja, hogy bárkit is elfogtak volna.

Spanyolország közben azt kifogásolta, hogy két túsza életét fenyegetheti a katonai beavatkozás. Párizs a maga részéről állítja, hogy mindkét országot előre értesítették az akcióról. A rajtaütés részletei azonban továbbra is homályosak, és az sem biztos, hogy francia katonák valóban részt vettek az akcióban; a francia védelmi minisztérium közleménye röviden annyit ír: támogatást nyújtottak a mauritániai hadművelethez az AQIM ellen. Az algériai katonai vezetés, mely igen jól ismeri a szervezetet, és az elődjét (a GSPC-t) is, arra figyelmeztetett, a razzia csak veszélybe sodorja a túsz(ok) életét - ők is kritizálták tehát a francia beavatkozást. Algériai vélemény szerint a hadművelet csak még több követőt enged toborozni az AQIM-nak, és lehetővé teszi, hogy a nyugati hitetlenek ellen hirdessenek háborút, és nem a muszlim társaik ellen irányulónak mutathassák tevékenységüket.

Franciaország a rajtaütéssel egyértelműen kudarcot vallott, mivel sem a túszt nem találták, sem a feltételezett fogva tartót, Abdelhamid Abu Zeidet nem tudták elkapni. Ezek után várható volt, hogy az emberrablók megölik a túszt, ahogyan tavaly egy brit foglyukkal is tették. A brit turista 2009. június 3-i meggyilkolása volt az első alkalom, hogy az AQIM kivégezte egy túszát. Vasárnap, július 25-én Abdelmalek Droukdel, más néven Abu Muszab Abdul Wadud, az AQIM vezetője az Al-Dzsazírának küldött üzenetben be is jelentette: július 24-én „a gyalázatos francia akcióra válaszul, melynek során hat testvérünket meggyilkolták, bosszúból kivégeztük a túszt.” Hozzátette: „Sarkozy nemcsak kudarcot vallott honfitársa kiszabadításában: megnyitotta a pokol kapuit maga, népe és az országa előtt”.

A francia döntést mérlegelve ugyanakkor felmerül, talán tisztában voltak azzal, hogy Germaneau már nincs is az élők sorában, amikor a rajtaütést megszervezték. (Bár a spanyol túszok közben elvileg még életben vannak.) Az időzítés a fogva tartók számára mindenesetre tökéletes volt. Mivel a csütörtöki támadást fel lehetett használni érvként, még az ultimátum lejárta előtt közölték, hogy a túszt kivégezték. Így esély sem maradt bizonyítani, élt-e egyáltalán Germaneau a videófelvétel május 14-i időpontját követően. Lehetséges, hogy Germaneau már halott volt a rajtaütés előtt, és ezt a franciák is megérezhették: hirtelen abbamaradtak a tárgyalások, mivel nem volt bizonyíték, hogy Germaneau még életben van, és így már nem volt mit veszíteniük egy közvetlen akcióval. Ezt a feltételezést erősíti Francois Fillon miniszterelnök nyilatkozata is, mely szerint a fogva tartói már közel két héttel a razzia előtt megölhették Germaneau-t. A francia túsz holtteste nem került elő, ahogyan a tavaly meggyilkolt brit Dyeré sem. A mali hatóságok Abdelhamid Abu Zeidet vádolják a gyilkossággal, aki az AQIM egyik befolyásos vezetője, algériai, 43 éves, és a Habib Hammadou néven is ismert.

Franciaország általában nem tárgyal a túszejtőkkel, és nem fizet váltságdíjat. Ám a februárban szabadon bocsátott Pierre Camatte esete mutatja, adott esetben mégis hajlandók lehetnek tárgyalni a terroristákkal: akkor négy Maliban bebörtönzött AQIM harcost bocsátottak szabadon a francia állampolgár életéért cserébe (és ebben francia közbenjárás nyilvánvalóan szerepet játszhatott). Germaneau-t azonban az AQIM kifejezetten keményvonalas sejtjének vezetője, Abu Zeid tartotta fogva, aki a legkisebb jelét sem mutatta az egyezkedésre való hajlandóságának. Abdelmalek Droukdal azt állította augusztus 1-jei közleményében, hogy ő tárgyalt Párizzsal Germaneau kiadásáról, még mielőtt a hadművelet miatt bosszúból kivégezték volna. A kivégzésről tudósító üzenetben is elmondta, hogy szégyellje magát Franciaország, amiért a tárgyalások közepette rajtaütést szervezett. (A francia hatóságok egyébként nem tudósítottak túsztárgyalásokról.) Július 26-án Hervé Morin francia védelmi miniszter kijelentette, hogy nem is lehetett semmilyen tárgyalás Germaneau elrablóival, mivel Germaneau halála gyakorlatilag mindenféle egyeztetés lehetőségének jelzése nélkül szerepelt a július 11-i ultimátumban.

Sarkozy elnök elítélte a barbár merényletet, és kijelentette: nem fognak büntetlenül maradni a gyilkosok. Háborút hirdetett az AQIM ellen.

Miután a szervezet egyre fokozottabb jelenlétével kell a térség kormányainak szembenézniük, négy ország, Algéria, Mauritánia, Mali és Niger még áprilisban létrehozott egy közös katonai főhadiszállást mélyen a sivatagban. Ennek célja a közös fellépést vezényelni az AQIM ellen. Az USA is támogatja az ügyet: a kiképzésben segít az afrikai csapatoknak. Francois Fillon miniszterelnök kijelentése, miszerint Franciaország háborúban áll az Al-Káidával felveti a kérdést, hogy milyen típusú háborút is vívnak majd a francia haderő alakulatai a végtelen Szaharában a 20-30 fős, folyton vándorló fegyveres csoportok ellen. Most úgy tűnik, nem önálló fegyveres intervenciót kell ezen érteni, hanem szorosabb együttműködést a helyi haderőkkel, különösen a volt francia gyarmatokkal (ezek Mauritánia, Mali, Niger és Algéria), a térségbeli együttműködés már kialakult struktúráira építve.

Létezik-e az AQIM, és miért jött létre?

Az egyértelműnek látszik, hogy az AQIM nem egy homogén szervezet. Létrejöttének körülményeiről máig sok a vita, és egészen szélsőséges elképzelések is ismertek.

Illusztráció innét: a maghrebi al-Káida műveleti területe.

A francia terrorizmus-szakértő, Jean-Pierre Filiu két, egymással is vetélkedő agresszív brigádról beszél: Mokhtár ben Mokhtár frontjáról, mely 2005-től Mauritánia területén hajt végre akciókat, és az Abu Zeid irányítása alatt állókról, akiknek a soraiból 2009-ben Nigerben is alakult egy front. A vezetés azonban még mindig algériai kézben van.

Kadhafi líbiai elnök szerint eközben nem is létezik olyan, hogy "Al-Káida a Maghrebben", és egységes Al-Káida-szervezet helyett a Szaharában pusztán bandák garázdálkodnak. Ezt július 19-én nyilatkozta.

Hasonlóan meghökkentő, de nem népszerűtlen tézist vázolt a brit antropológus, Jeremy Keenan. Szerinte az AQIM az USA-val és Franciaországgal együttműködő algériai hírszerzési és biztonsági szolgálat (Département du Renseignement et de la Sécurité) konstrukciója. Az, hogy az Al-Káida-franchise észak-afrikai szervezete mára aktív Algériában, Maliban, Nigerben és Mauritániában, Keenan szerint azért van, mert így bekapcsolható a nyugati érdekeltségek körébe tartozó térség a terrorizmus ellen vívott globális háborúba. Összeesküvés-elmélete szerint ezt a háborút az USA által konstruált ellenségekkel szemben kell vívni, és Algéria ezen a ponton nyújt segítséget. A kezdetet egy 2003-as GSPC-akció jelentette eszerint: 32 turista elrablásával hívta fel magára a terrorelhárítás figyelmét az algériai szervezet. Az akciót Amari Saifi (alias el Para) vezette, helyettese pedig az az Abdelhamid Abu Zeid volt, aki a szerencsétlenül járt Edwin Dyer és Michel Germaneau kivégzéséért felelős. Az USA-nak Keenan szerint azért érdeke, hogy a terrorizmus kézzel fogható legyen Afrikában, hogy a térség militarizációját igazolhassa: Keenan az amerikai AFRICOM 2008-as felállítását is az afrikai olajkészletekkel és nyersanyagforrásokkal kapcsolja össze. Jelentőséget tulajdonít annak, hogy el Para algériai akciója után kezdtek amerikai katonai körökben az afrikai ellenőrizetlen területekről beszélni, ahol az instabilitás csempészútvonalaknak és akár terrorista kiképzőbázisoknak engedhet teret. Időben ezek után nyílt meg a terrorizmus elleni harc új frontja a Szahara-Száhel vidéken. 2004-ben a Pán-Száhel Kezdeményezéshez csatlakozott Mauritánia, Mali, Niger és Csád is. 2005-ben létrejött a Transz-Szahara Terrorizmusellenes Kezdeményezés, melyben már Szenegál, Nigéria, Marokkó, Tunézia és Algéria is részt vettek. Így összekapcsolódott az amerikai kezdeményezésre létrejött biztonsági-katonai szerveződés keretében a két nagy olajexportőr: Nigéria és Algéria is.

Az AQIM nevet 2007-ben vette fel az el Para akciója után lassan feledésbe merülő GSPC. Keenan szerint a szervezet három részből áll (de ezt nyugodtan tekinthetnénk az AQIM három arcának, attól függően, hogy melyik nézőpontból vizsgáljuk a terrorszervezetet): létezik egy „igazi” AQIM, továbbá egy olyan, melyet az algériai titkosszolgálat hozott létre, és végül egy olyan szárny, amelyikbe sikeresen beszivárgott a titkosszolgálat. A Szahara-Száhel térségben működő AQIS (Al-Káida a Száhelben) vagy Szahara Emirátus (Imarat Esszahara) esetében nem lehet tisztán tudni, melyik képletnek felel meg. 2008 óta 15 nyugati túszt ejtett ez a csoport, vagy pedig olyan helyi bandák, akik aztán eladták őket az AQIM-nak - és a foglyok így Abdelhamid Abu Zeid vagy Mokhtár ben Mokhtár kezébe kerültek általában. (A brit túszról itt írt a már említett Keenan, a brit Independent napilapban.)

A kulcsszereplő tehát - a Nyugat motivációiról spekuláló - Keenan szerint is az algériai hírszerzés. Algéria autonóm szereplő, de a nyugat szövetségeseként tűnik fel, és ez elkerülhetetlenül tápot ad az összeesküvésről szőtt elméleteknek. Mivel az algériaiak ellenőrzésük alatt tarthatják az AQIM egy részét, a konspirációs logika szerint így igazolják katonai támogatásuk igényét, alapvetően a saját hegemón terveiknek az érdekében. A Szaharai Emirátust viszont semmiképpen nem tudják maradéktalanul ellenőrizni, és a növekvő számú, az Emirátus szervezetéhez csatlakozó muszlim fiatal Mauritániában, Maliban önálló életre kelti a csoportosulást, saját ideológiával adva tartalmat működésének.

Legyen bármi is igaz a fenti eszmefuttatásból, eközben az iszlamista szervezet dél felé történő terjeszkedése értékelhető az európai irány ellehetetlenüléseként, illetve az algériai nyomás eredményességeként is. Az biztos, hogy a Száheltől délre könnyebb a zavarosabb a helyzetet kihasználni, mint Európa ellen felvonulni, vagy direktebb provokációt és konfrontációt kezdeményezni. Lehet olvasni a nigériai radikális szervezetekkel való kapcsolatok építgetéséről is - a térségbeli effektív határok híján ez is könnyedén megy Droukdal szervezetének. A 2002-ben alakult nigériai Talibán számára is vonzó a Al-Kaida-franchise.

Germaneau meggyilkolására visszatérve: azt semmilyen szalafista eszme nem képes igazolni. Semmilyen iszlamista logika, és a nyugatellenes indulatok sem. Ami történt, alapvetően egy pszichotikus elme, vagy ilyen elmék beteg tette. Az emberi psziché sötét mélységeire irányíthatja a figyelmet, túl a politikán és az ideológiákon.

Az NYT Baghlanról

2010-07-30T12:23:00.007+02:00

Csak egy rövid figyelmeztetés mindazoknak, akik fokozottan érdeklődnek Afganisztánnal összefüggésben az ottani magyar szerepvállalást illetően: az NYT most hozott le egy cikket Baghlanról, ahol a magyar Tartományi Újjáépítési Csoport is dolgozik. Őket ugyan nem említi a cikk, dehát nem is attól lenne igazán releváns, a biztonsági helyzetről szólván.

Ami kiemelhető esetleg:

1. A rendőrség etnikai összetétele probléma (pastúnok benne alig, lásd erről a hadsereggel kapcsolatban Wagner Péter megemlékezését is). Karzai valószínűleg éppen ezt szem előtt tartva egyes járásokban (a helyi pastún kisebbségre tekintettel?) teljesen új rendőri egységek felállítását fontolgatja, aminek a tádzsikok által vezetett jelenlegi helyi rendőrség, az élen Abdul Rahman Rahimi tábornokkal, nem örül nagyon.

2. Az afgán titkosszolgálat, a National Directorate of Security által felállított, a régi kelet-afganisztáni pastún törzsi intézmény mintájára "arbeki"-nek elkeresztelt milíciáról (avagy paramilitáris alakulatról), mely Baghlanban a gerillák kiszorítására lenne hivatott egyes területeken, elég rosszakat hallani.

3. A tálibok erősödnek továbbra is. Baglánban is bemutatják külföldről finanszírozott, megbízhatóan működő műsorukat: IED-k robbantása + úttorlaszok működtetése egyre több helyen + igazságszolgáltatás, vitarendezés (mert abban okosnak lenni, amíg nem ők vannak hatalmon, nem kerül túl sokba; plusz az afgán kormány sok helyütt nem hogy színvonalasan, de egyáltalán nem képes ilyen szolgáltatásokat nyújtani).

4. A mostani (nem szokatlan módon) pastún tartományi kormányzó, Munsi Abdul Madzsid is panaszkodik Karzaira; kérdés, meddig marad kormányzó.

5. Mahmud Karzai (Hamed testvére) a tulajdonában lévő helyi, pul-i-khumri cementgyárban kiélezte kicsit az osztálykonfliktust egy sor elbocsátással és a bérek lefaragásával. Ezekre a dolgokra nyilván tartósan is érdemes lehet odafigyelni a tartományi ügyekről jelentést tevőknek, például a PRT-ben. A megélhetési mikrostratégiák tanulmányozása aranybánya a szociokulturális trendeket megjósolni vágyók számára.

„Indecision 2010”, avagy már Churchill is megmondta: „A demokrácia egy nagy kalap sz…”

2010-07-29T09:28:00.004+02:00

Jankus Balázs írása a japán felsőházi választásokról

Hát igen, eljött július 11-e, a (japán) nép bement a szavazófülkékbe, és ikszelt, plusz írt egy nevet. Egy szavazat ment a pártok listájára, valamint be kellett írni a nevét annak – igen, Japánban így ellenőrzik az írástudást –, akit szerettél volna, hogy képviseljen a körzetedből a Felsőházban. Illetve annak a nevét, akinek a nevét előre megmondták, hogy írd; lásd mondjuk a New Komeito egy-egy szavazójának.

Ezek után délután, estefelé már sejteni lehetett, hogy katasztrófa készülődik a DPJ, a politikai elemzők és az újságok előrevetített/betippelt végeredménye szempontjából. A nép ugyanis úgy döntött, minden korábbi felméréssel ellentétben él a kritika/figyelmeztetés jogával, és jól bemosott a DPJ-nek. Mindenkit teljesen váratlanul ért a végeredmény – főleg a szakértőket és a DPJ-s politikusokat, míg az LDP valószínűleg kellemesen csalódott – egy médiumcsoportot kivéve: a bulvársajtót. Igen, mint ennek a postnak az elején olvashatjátok, az író EGY HÉTTEL a szavazás előtt látta, amint az egyik bulvárlap címlapján ott virított, hogy a DPJ csak 45 képviselői helyet fog szerezni. Végül is csak egyet tévedtek – 44 képviselői helyet sikerült szereznie a DPJ-nek –, más nagyra tartott napilapokkal ellentétben. Szóval az első lecke a japán választásokkal kapcsolatban: ha okos dolgokat akarsz hallani, olvasd a hagyományos napilapokat, ám ha a végeredmény érdekel, akkor a bulvárlapok valók neked.

Na de térjünk rá a lényegre, az eredményre. Kezdésként belinkelek egy-két választás előtti tippet az általam megbízhatónak/nagyra tartott emberektől: ide és ide. Finoman szólva is mellélőttek; megjegyzem, azért ők legalább próbálkoztak, és egyikük sem állította, hogy ezek a számok tutik, és tegyük fel rá minden pénzünket. A két nagy párt végül 44 (a DPJ) és 51 (az LDP) képviselői helyet tudott begyűjteni. A nevető harmadik a Your Party lett 10 hellyel, amelyből hét listáról jött. Az elemzők nem számítottak rá, hogy ennyire jól sikerül ennek a pártnak, és jó páran úgy vélekednek, hogy a DPJ-szavazók, akik tudatni akarták az elégedetlenségüket a pártjukkal, a Your Partynak adták a listás szavazatukat. A teljes végeredmény itt; illetve itt van egy jó kis táblázat a listás szavazatok végeredményéről, plusz összehasonlításként a 2007-es eredmények; ja és egyébként maga az írás is érdekes.

Akkor most tegyünk egy kísérletet, és nézzünk bele a kristálygömbünkbe, hátha meg tudunk valami érdekeset a jövő heti lottószámokon kívül.

A DPJ-nek, illetve Naoto Kan miniszterelnöknek fel van adva a lecke. Így most nem lesz teljesen sima a szeptemberi pártvezetői választás az ő számára, bár úgy tűnik, még mindig ő a legvalószínűbb nyertes. A DPJ-féle pártvezető-választás szabályai itt olvashatók. Már vannak jelek, hogy szeptemberre készülve Kan próbálja normalizálni a viszonyát az erőközpont Ozawával, megelőzendő egy esetleges nagy szakadást a régi DPJ-sek és az Ozawa-pártiak között. Személyes találkozóra köztük még nem került sor. Ez érthető is: most Ozawa joggal játszhatja egy ideig a sértődöttet. Kannak a megválasztása után ugyanis az egyik első dolga az volt, hogy nyilvánosan közölte Ozawával, most jobb, ha egy ideig csendben és nyugton marad. Na, nem teljesen így, de eléggé egyértelmű szavakat használt maga Kan is. Az eredmény miatt annyira nem kell aggódnia, véleményem szerint a szavazók sokkal inkább azt „díjazták”, amit idáig csinált/nem csinált a DPJ, összességében, és nem Kan megválasztását, vagy az ő ötleteit. Bár a szavazás végeredményét látva valószínűleg a fogyasztási adó 5%-os emelése várat majd magára. Majd valami más módszerrel kell előállni a közadósság csökkentésére, vagy egy kicsit meggyőzőbben kell eladni az adóemelést. Utóbbit azért mondom, mert több újságíró és elemző azon a véleményen van, hogy a DPJ-nek és Kannak nem sikerült egy jól felépített, konkrét programot összehoznia az adóemeléssel kapcsolatban a kampány alatt.

Az LDP a „nagy győztese” a választásoknak. Kérdés, hogy ez mennyire tesz jót a pártnak, amelyre ráférne a drasztikus változás. A keményvonalasok azonban ezt az eredményt látva csak igazoltnak vélik a régi út sikerességét, és a párton belüli reformerőket még jobban visszaszorítják. A szavazatok többségét még mindig a vidéki körzetekből kapták. Ezeket a körzeteket pedig a közeljövőben valószínűleg át fogják alakítani, mert még minidig túl nagy a választóerejük a városias területekhez képest. Vidéken ugyanis sokkal kevesebb ember jut egy képviselői helyre mint a városokban. Ez mindenképpen negatívan fog hatni a jövőben az LDP választási kilátásaira. A siker másik letéteményese a New Komeitóval történő hagyományos együttműködés volt. A New Komeito kevés képviselőt indított egyéni körzetben, így a hű „new-komeitós” szavazó át tudott szavazni az LDP-s egyéni képviselőre a saját körzetében. Többet erről láss itt. Hogy mi lesz akkor, ha a New Komeitónak majd jobban megéri a DPJ-vel összeállnia? Ez nem teljesen lehetetlen. Most azonban még nem valószínű. Mellékesen: A Koizumi-varázs azért még mindig működik. Az ifjabb Koizumival mindenki szívesen fényképezkedett a saját választókörzetében.

Mindenki másról végül: A Your Party hátba veregetheti magát. Ők csináltak most mindent jól. Ez az ő választásuk volt. Kíváncsi vagyok azonban, hogy ha a Kan-adminisztráció megmarad, és még jól is működik, akkor vajon hogyan fog szerepelni ez a párt a legközelebbi választáson? Mennyien maradnak hűségesek hozzá?

Az SDP, annak ellenére, hogy olyan látványosan otthagyta a DPJ-koalíciót a Futenma-ügy (a futenmai amerikai katonai bázis új helyének kiválasztásával kapcsolatos megállapodás) miatt, nemhogy nem nyert helyeket, hanem elveszített egyet. Úgy tűnik, már csak idő kérdése, hogy meddig marad velünk ez a párt. Még a kommunisták – JCP – is jobban szerepeltek az SDP-nél a három képviselői helyes végeredményükkel.

Intermezzónak egy kép a "kissé" körbeépített futenmai bázisról, Okinawa szigetén - ha már szóba került, és mert a blog célközönségét fokozottan érdekelheti (innét).

Két minipárt sikeresen begyűjtött egy-egy helyet a listás szavazatoknak köszönhetően. Név szerint: a Sunrise és a New Renessaince. Viszontlátjuk-e még őket?

Végül a legfontosabb. Most a DPJ kisebbségbe került a Felsőházban. Továbbá nincs kétharmados többsége az Alsóházban, ahogyan Junichiro Koizuminak volt, amikor hasonló helyzetbe került. Emiatt nem fogja tudni átverni a Felsőházon csak úgy simán a törvényjavaslatait a DPJ-kormány. Nagy kérdés, hogy a DPJ így mennyire tud majd hasznos munkát végezni, illetve mások mennyire lesznek hajlandóak vele együttműködni. Kezdetben, mint már korábban említettem, egyesek elképzelhetőnek tartottak egy New Komeito-DPJ koalíciót is. Ez most nem tűnik valószínűnek. Jelenleg úgy néz ki, hogy a DPJ szeptemberben egyedül vág neki a kormányzásnak, és majd ad hoc szövetségeket próbál kötni. Úgyhogy ezt majd meglátjuk akkor.

Ui.: eredetileg július 18-19-ére akartam elkészülni ezzel az összegzéssel. Addigra kijött minden elő- és utóelemzés. Sajnos azonban közbejöttek dolgok, mint például balatoni nyaralás, meg ilyesmi, úgyhogy nem tudom, mennyi újdonságot tartalmaz ez a post a Kedves Olvasónak. Tovább meg nem húzhattam a dolgot, mert július 27-én jött ki a Starcraft 2., és az legalább 7 hét elzártságot jelent. Ha nem tudod, mi az a Starcraft 2., ne aggódj, ez csak azt jelenti hogy 1. nem vagy koreai; 2. normális gyermekkorod volt, és nem töltöttél órákat a PC előtt, ahogy a szüleim mondják: „hülyébbnél hülyébb” játékokat játszva.

Uui.: Amennyiben érdekel a japán védelmi politika, akkor ezt a postot melegen ajánlom. Kíváncsi vagyok, angolul is kijön-e majd ez a jelentés, mert nagyon izgalmasnak tűnik – legalábbis számomra – a linkelt írás alapján is.

Afganisztáni sudoku: a szivárgás szűrése - első rész (feltételesen)

2010-07-28T19:48:00.019+02:00

A Wikileaks (és mások) rosszvoltából sok-sok, az afganisztáni háborúval kapcsolatos titkosított dokumentum látott napvilágot a héten (kb. 91 000 tételnyi), és erről dumál most sokfelé a média. Naná, hogy mi is foglalkozunk az üggyel ezek után, és nem dugjuk a fejünket a homokba. Ebben az első részben azt tekintem át, amit a média elég fontosnak érzett a napvilágra ömlött dolgok közül. Aztán egy második részben majd, ha lesz ilyen, arról fogok írni, amit én magam bányászok elő a kikerült anyagokból.

Az első téma felvetése elé komplett felvezetés is tartozik, úgyhogy körítésnek azzal kezdem... türelem! Szóval, egyszer volt, hol nem volt... sőt még mindig léteznek MANPAD-ek. Ezek viszonylag könnyen hordozható föld-levegő fegyverrendszerek, melyek modernebb változataival a birtokában jelenthet igazán komoly fenyegetést egy gerillaerő. Az egykor a szovjet haderőben szolgáltak tudnának erről mesélni például, miután olyan kellemetlen élményeket szereztek Afganisztánban az ellenük bevetett Stinger rakéták miatt. Utóbbiak - olykor szó szerint - lenyesték a szárnyaikat, és elvették tőlük a levegő biztonságos használatának lehetőségét például a közel-légitámogatással kapcsolatos feladatok ellátása során. Ez a gyalogságukat is kellemetlenül érintette.

Miután a szovjetek kivonultak Afganisztánból, egy sor titkosszolgálat igyekezett szert tenni az igen hasznosnak bizonyult Stingerekre, az irániaktól az észak-koreaiakig, és ezért az Egyesült Államok visszavásárlási programot indított. Elég későn kaptak észbe, de azért igyekeztek megelőzni (vagyis időrendileg és nyelvújítással megragadva ezt a dolgot inkább "megutózni"), hogy rossz kezekbe kerüljenek e veszélyes játékszerek. A Stingerek igen jelentős részét sikerült így kivonni a piacról, bár például Pakisztánnak jutott belőlük bőven, különösen mivel afféle alvállalkozóként nagyrészt ők csinálták a visszavásárlást az amerikaiak számára, az amerikaiak pénzéből.

Ami ebből nagyon fontos: mindezek után amikor ma arról beszélünk, micsoda vérveszteséggel jár a Nyugat számára az afganisztáni háború, elfelejtjük (mértéktartás végett) azt, hogy mekkora vérveszteséggel járt az afganisztáni háborúzás a Szovjetunió számára, és elfelejtjük például azt is, hogyan reagálnánk arra, ha a NATO gépeire a MANPAD-ek olyan szinten jelentenének fenyegetést, ahogyan a szovjetek számára jelentettek annak idején.

Itt van egyébként egy nagy-nagy trükk nyitja! MANPAD-eket az afganisztáni gerillák ugyanis biztosan szeretnének, mint minden valamirevaló gerilla, pénzük is van rá, és elvileg a beszerzés sem kellene, hogy különösebben nehéz legyen. Pakisztánból vásárolhatnának, ahol a Stingernek még helyi változata is készül mostanra. Pakisztánról pedig tudjuk, hogy fontos stratégiai szövetségesként tekintenek a gerillákra (különösen a Hákkáni- és a Hekmatyar-féle frakcióra, de azért a tálibokra is), és hogy ezek a gerillák a pakisztáni menedékük nélkül lehúzhatnák a rólót a NATO izélgatását illetően (elnézést, amiért elemzőtől szokatlanul egzakt terminusokban fejezem ki magam). Felmerül a kérdés: ha a pakisztáni politika (nem annyira Pakisztán politikája, mint inkább az ottani árnyékállamé) így néz ki, akkor miért nem adnak MANPAD-eket is a gerilláknak? Hát azért, mert az már túl sok lenne a gerilláknak a jóból. Arra már lenne valamilyen komolyabb válasz, felelősségre vonás, és nem lenne elegendő a felelősség laza hárítása. Ezt inkább elkerülik. Illetve az sem érdekük, hogy a Nyugat számára túl (hamar) kellemetlenné váljon az afganisztáni jelenlét, és a nyugati erők távoztával elapadjon a nyugati pénzforrás, mely a pakisztáni establishment egyik éltető eleme. Van is erre egy "ősi" pakisztáni mondás (az 1980-as évek óta), miszerint "az a fontos, hogy a fazékban a víz éppen a megfelelő hőmérsékletig forrjon fel, de annál tovább ne!"

Mivel azonban Pakisztánban van korrupció bőven, és mert Pakisztánban vannak annyira elvakult emberek is, akik meg aztán nem nagyon mérlegelnek semmit, a pakisztáni árnyékállam relatíve reálpolitikus részének a szándékai ellenére is eljuthat néha egy-egy vállról indítható rakéta gerilláéknak a Durand-vonal másik oldalára. Hát, ezzel kapcsolatban is napvilágra került most ez-az. (Igen, ezzel vége a hosszú felvezetésnek.)

Kiderül például, hogy 2007 májusában, bár ezt akkor a NATO tagadta, MANPAD szedett le egy amerikai Chinook helikoptert. Ezen kívül pedig volt még vagy tíz "éppen-csak-megúszták" típusú eset, ahol vagy MANPAD-rakétarendszer célkeresője általi bemérésre lettek figyelmesek egy-egy légi jármű fedélzetén, vagy éppenséggel arra, hogy ki is lőttek rájuk valamit. Még egy nagy magasságban üzemanyagot vételező C-130-as Hercules szállítógépre is eleresztettek valami MANPAD-re emlékeztetőt a gerillák, 2007 júliusában.

Mindezek után, illetve azok után, amit Pakisztán szerepével kapcsolatban így átbeszéltünk, biztosan iszonyatosan meglepő: Pakisztánból ilyenek és olyanok, aprók és nagyok, buták és okosak, szépek és rosszak támogatják olykor a tálibokat. "Hová mégy te, kisnyulacska? Ingyom-bingyom táliber, tutáliber-máliber" - ahogyan a kedvelt magyar gyermekdalocska is megénekli! A Wikileaks által kiszivárogtatott anyagokból szépen kirajzolódik például az elvileg "ex-" titkosszolga Hamid Gul portréja... Az ő személyének a jelentősége számomra akkora releváció, hogy ezen a blogon igazából már többször is írtam róla. Legutóbb itt cikiztem tavaly, miután egy televíziós műsorban kinyilvánította, hogy a történelem értelme Pakisztán... Hát ennyit akkor őróla! Ja, ezen kívül még olyasmik is kiderültek most, hogy a Hákkáni-frakció Pakisztánban akár motorkerékpárokat is kap az akcióihoz - miért is ők bajlódjanak az efféle dolgok beszerzésével, ugye!

Gondolom, a stílusomból érződik, hogy a média által eddig végzett Wikileaks-aratástól azért nem ájultam el teljesen. De folytatom. Azt is kiderítették lelkes újságírók, hogy Afganisztánban az amerikai erők, az afgán erők és még mások kész embervadászaton ügyködnek a tálib parancsnokok ellen, és ebben például drónok is szerepet kapnak (utóbbiak közül - ez is kiderül a Wikileaks-féle anyagokból - volt olyan, amelyet meghibásodás miatt le kellett lőni, mielőtt átrepült volna Tadzsikisztán légterébe). Ez nagyon megrendítő dolog, különösen azért, mert, mint tudjuk, ez az embervadászat egyelőre nem végez gyorsabban a tálib parancsnokokkal az ő szervezetük vérfrissülési üteménél, miközben sajnos civil áldozatai is vannak. Ha pedig nyerni akarunk a tálibok ellen, akkor ez sajnálatos. De nyerni, azt nem is olyan könnyű persze, pláne ha olykor teherautószámra érkeznek az afgán határra pundzsábi és egyéb önkéntesek, hogy a szerintük hitetlenek elleni afganisztáni harcokba fejest ugorjanak.

Azért érdekességről is beszámolhatok itt: íme, egy ínyencfalat. 2007. május 13-i keltezésű jelentés egy Farah tartománybeli rendőrfőnökről az ottani, amerikai vezetésű Tartományi Újjáépítési Csoport részéről. Eszerint a kérdéses rendőrfőnök a pozíciójához eleve úgy jutott, hogy kivette a részét a kábszer-kereskedelemből, illetve mert az iráni Iszlám Forradalmi Gárda is rábólintott erre, és más, környékbeli "dzsihádi" (vagyis egykor a szovjetek ellen harcolt) parancsnokok körében is gondoskodott az illető támogatásáról. Ez a dokumentum világos jele annak, amit "sejteni" persze amúgy is lehetett: Nyugat-Afganisztánban - kifejezetten ott - Iránnak, illetve a Forradalmi Gárdának jóval erősebb befolyása van a történések alakulására, mint másoknak (az afgán szerveket és a nyugati katonákat leszámítva). A kérdés az, hogy ma mit tesznek ebből következően a gerillaháború éppen érdekeiknek megfelelő mértékű támogatása érdekében (tehát hogy az ott dolgozó szunnita gerillák anélkül ártsanak az amerikaiaknak és a szövetségeseiknek, hogy idővel Iránra jelentenének fenyegetést). Valószínűsíthető, hogy kiaknázzák a befolyásukat ebben a tekintetben. Az ő együttműködésük nélkül más, külső szereplő sem lehetne annyira sikeres a gerillaháború fűtésében arrafelé, nyugaton.

Lehet még említeni ezt-azt. Itt van egy link például, ha valaki a körmét rágva akar olvasni olyasmit, hogy "a Wikileaks által közzétett anyagok szerint az IED-k a gerillák halálos fegyverei". Nem akarom teljesen-egészében triviálisnak beállítani ezt a dolgot, pláne nem vitatni a jelentőségét - de ne áruljunk újdonságként olyasmit, ami nem az. Akkor már inkább tessék nézegetni ezt a nagyon-nagyon király, most kiszivárgott IED-térképet: 2004 és 2009 között az itt jelölt helyeken robbantak házi készítésű robbanószerkezetek és aknák többek között az ISAF konvojai ellen. A teljes időszakra összesített mintázat (a nagy ábra) és az éves összesítések sora (jobboldalt) is szépen "ráterül" Pakisztánra. Sokatmondó, nem? Úgyhogy minek szaporítanám tovább a szót. Körülbelül innét indultam ebben a bejegyzésben, ha jól emlékszem.

San Nicolas szigete: egy haditechnikai áttörés és a Navy "seals"

2010-07-23T17:51:00.013+02:00

A Risk 911 (továbbra is) ügyeletes szerzőjeként a következő a feladatom mára:

1. Beszámolni aktuális fejleményekről a haditechnika területén, mivel egy biztonságpolitikai blogon az ilyesmi hasznos lehet.

2. Szigetekről írni, mivel momentán ehhez van kedvem. Plusz közeleg a Sziget fesztivál is, ahol az egyesületünk hivatalosan is képviselteti magát egy sátorban. Erről később még beszámolunk.

3. Fókákról is írni, mert egy messzi országban szolgálatot teljesítő diplomatánk szerint őket nem tudom majd összekapcsolni az állami biztonságpolitikával. Azért fogadtunk erről így viccesen amúgy, mert meséltem neki, hogy Zakintosz szigetén - ugyan élnek ott - én nem találkoztam fókával. (Ennek az oka egyébként az, hogy a turista- és egyéb forgalom miatt a fókák ott a kietlenebb - éppenséggel mostohább - partszakaszokra szorultak, és amúgy sincsenek sokan.)

A küldetést teljesítettem. Először is, íme egy friss, július 19-i hír. Első ízben lőttek le lézerfegyverrel repülőgépet. A Raytheon cég, amelyik például ("gerillatüzérség" elleni) C-RAM-rendszert is összehozott korábban, ezúttal az autóiparból (!) beszerzett ipari lézerberendezések összeépítésével hozott létre olyan eszközt, mellyel a nemrég lezavart kísérletek tanúsága szerint képesek lelőni "(fedélzeten tartózkodó) ember nélküli" repülőgépet (Unmanned Aerial Vehicle-t, júéjvít) - vagyis drónokat, robotrepülőgépeket (ténylegesen távirányított repülőgépeket). Ez bizony nem akármi, bár az ilyen UAV-k nem a gyors manőverező- és kitérőképességükről híresek, viszonylagosan szólva tehát: ha nem is ülő, de dróton húzott kacsa jellegű célpontok.

Íme, egy másik friss haditechnikai fejlemény is: a British Aerospace bő tíz nappal ezelőtt mutatta be a készülőben lévő Taranis lopakodó UCAV-vadászrepülőgépének (Unmanned Combat Aerial Vehicle-jének) első kiállítási prototípusát. Utódaival 2011-től kezdenék el a próbarepüléseket a tervek szerint. Ilyeneket eltalálni (és kilőni) lézerrel "kicsit" nehezebb lenne, de hozzá kell tenni, hogy a Raytheon ambíciói jelen állás szerint szerényebbek ennél.

Mi köze mindennek a fókákhoz? Hát a földdarab, ahol a Raytheon és az amerikai Haditengerészet, a U.S. Navy közös kísérletére sor került. A helyszín a kaliforniai San Nicolas sziget volt, amelyről az alábbiakban közlünk is pár képet a szemek legeltetéséhez. Az egyik felvételen láthatók a szigeten magukat pompásan érző oroszlánfókák (sea lions) is, akik - zakintoszi "fülesfóka" rokonaikkal ellentétben - San Nicolason simán tanyáznak a homokos partszakaszokon. A magyarázat: itt nem járnak turisták, és a szigeten dolgozó katonai és civil személyzetet leszámítva nem is élnek itt emberek. Sőt a Haditengerészet kifejezetten vigyáz, hogy a sziget ökológiai egyensúlya (a korábbi intenzív emberi használat után) megmaradjon, és ezért aktívan védik a szigeten élő állatfajokat, ha erre szükség van - a szigeti rókáktól a parton költő madarakig. A Navy "SEALs" számára is megfelelő környezetről gondoskodnak.

Na, ennyi duma után következzenek a képek - innét, innét és innét, felülről lefelé haladva:

(Kredit a fenti képhez: Ricardo DeAratanha / Los Angeles Times)

A kabuli konferenciáról a Kossuth Rádióban (én)

2010-07-22T09:27:00.003+02:00

Tegnap a Kossuth Rádióban a Kabulban lezajlott Afganisztán-konferenciáról kérdezett Boros Péter. Mivel összesen hat perc jutott az interjúra, nyilván nem lehetett a rendelkezésre álló időben minden érdekes fejleményt érinteni, az értékelésben pedig minden részletre kitérni. Úgyhogy, ha valakinek további kérdése, hozzáfűznivalója van, azt köszönettel veszem, és reagálok is természetesen.

Íme, a beszélgetés felvétele, a rádióműsor egy részletébe ágyazottan - éppen hat perc után következem én.

A Zakintosz-jelentés

2010-07-17T06:47:00.021+02:00

Az elmúlt egy hétben a Risk 911 stábjának kritikus hányada utazóban járt valamerre a világban, úgyhogy itt, a blogon némaságba burkolóztunk. Én a magam részéről nyaralni voltam, klasszikus, "utolsó pillanatos" látogatáson Zakintosz szigetén, és ha biztonságpolitikai vonatkozása ennek nem is volt közvetlenül, annyiról beszámolhatok ezen a fórumon, hogy a turizmus kapcsán általában is megtapasztalható transznacionalizálódás arrafelé is mélyen átélhető volt. Ez viszont nagyon is érdekes vonatkozásokkal szolgálhat. Megosztanám itt néhány észrevételemet (és fotómat is) ezzel kapcsolatban.

A focivébé döntőjét például hollandok társaságában láttuk, egy holland tulajdonos működtette helyen, Agios Sostisban (ejtsd: Ájiosz Szosztisz). Narancssárgába volt öltözve mindenki, kivéve mi. De rengetegen özönlenek a szigetre már évtizedek óta az egykori "gyarmatosító" Nagy-Britanniából is - az 1815-ös bécsi kongresszus által szentesített brit protektorátus alatt létezett itt a 19. században a Ión-szigeteki Egyesült Államok; a szigeteket a britek 1862-ben adták át a görög monarchiának, a britbarátnak tekintett I. György regnálása idején.

Német vendégek is vannak sokan. Egy részük talán a görög illemhelyek működési sajátosságai miatt távozik a gyakran felmerülő turistás hőbörgéssel, és azért táplál olyan attitűdöket a görögök irányában, amilyenekről már a Risk 911-en is írtunk. És saját finnyás reakciói alapján mindjárt könnyebben elfogadja, amikor szemellenzős gazdasági elemzők "PIGS"-nek keresztelnek el egy egész országcsoportot, mert nem tetszenek nekik a gazdasági mutatók, amelyeket az produkál...

Magyarok is vannak sokan, naná. Meg lengyelek, szlovénok is. És például Oroszországból is rendszeresen hoz látogatókat a Rossiya légitársaság. Nem teljesen aktuális statisztikák szerint évente háromszázezren keresik fel a szigetet, bár hozzá kell tenni, hogy a gazdasági válság miatt a forgalom állítólag érezhetően visszaesett.

Ez igen kellemetlen, mivel a sziget gazdasága jól láthatóan a turizmusra épül, illetve attól vált függővé. A helyi halászat például nem pörög már annyira, mint hajdanában, lásd - természetesen nem reprezentatív mintát tükröző - képemen:

Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy a szigetet sújtó nagy 1953-as földrengés miatt rá is voltak szorulva a helyiek a turizmus jelentette új bevételi forrásra, és persze az eljövendett konjunktúra sok vállalkozót vonzott a szigetre. Nem csak görögöket - hollandokat, briteket, németeket is, akik "saját" turistáik számára nem egy "saját" szórakozóhelyet üzemeltetnek a görög szigeteken.

Azért a mezőgazdaság máig fontos ágazat. Az olajbogyó, a pisztácia és egyebek slágertémák; a speciális helyi bor nekem annyira nem jött be. Az olajfák nevelése talán a legjelentősebb műfaj. Ha jól jegyeztem meg a begyűjtött infókat, egy-egy fával körülbelül évi hét-nyolc liter olívaolaj hozható össze, amikor ez a fa a "karrierje" csúcspontján jár éppen (sok-sok év elteltével). A szüretelést jellemzően már nem a helyiek végzik, hanem főként Bulgáriából és Albániából érkező vendégmunkások, akik 50 és 70 euró közötti napidíjért csinálják egyébként rendkívül kemény, persze rendszertelen megélhetést biztosító, és még sok egyéb kiszámíthatatlansággal járó munkájukat (még mielőtt valaki arról álmodozna, hogy hát ennyiért ő is csinálná ezt).

Ez is egy jó tünete annak a transznacionalizációnak, amelyet már a pószt elején emlegettem, és mindaz, ami szóba került, felhívhatja rá a figyelmet, hogy az ilyesmi temérdek konfliktussal is együtt jár. A közelmúltból, júniusból, a pireuszi kikötő sztrájkja kapcsán hozható fel például az alábbi illusztráció:

Itt az történt, hogy a turisták sem tudták használni a sztrájk miatt a kikötőt, hogy a szárazföldről a nyaralásukhoz választott görög szigetre eljussanak (vagy onnét vissza). Az erős kommunista befolyás alatt álló helyi szakszervezetek - lásd a Che-pólós aktivistát a képen - ezt megakadályozták, és emiatt nem csak a szigetlakók és a nyaralók kerültek velük szembe (esetenként közvetlen összecsapás formájában); a görög gazdaság egésze a szakszervezetek és a munkaadók vitáinak foglya valamennyire, mivel a nemzeti jövedelem közel egynegyedét a turizmus adja. A jelenlegi gazdasági helyzetben ez életbevágó kérdés: talán hozzá sem kell tenni.

A jelen gazdasági helyzet persze táplálja a Görögországban hagyományosan erős antikapitalizmust, és ehhez kapcsolódóan Nyugat-ellenességet is szít. Még Zakintosz szigetén is több helyütt látható graffiti volt a sztenderd "NATO = legális terrorizmus" falfirka. A blog témája szempontjából e fokozottan érdekes momentumot egyébként nem én szúrtam ki, mea culpa, elmerültem a nyaralásban, meg az ezerfokos hőségben.

De ennél bonyolultabb konfliktusra is akad példa. Zakintosz szigetének egyik turistalátványossága - nem egyértelműen jó dolog ez - a sziget homokos partszakaszain tojást rakó ál-cserepesteknős (angol nevén loggerhead turtle). Róla van szó:

Az ő történetének a szépséghibája, hogy ezeket a homokos partszakaszokat persze a turisták is szeretni szokták. És ennek következtében az ingatlanfejlesztők is, illetve általában az egész helyi vendéglátóipar.

A turisták által nehezebben megközelíthető, teknősök által kedvelt partszakaszokra hajók viszik ki az embereket. Ez elég értelmetlen dolog, mivel napközben a teknősök nem nagyon jönnek ki a szárazföldre; napközben főleg a tengerben felbukkanó teknősöket lehet észrevenni (és ezzel őket nyilván jól megijeszteni). Veszélyeztetett fajról lévén szó, nem szerencsés, hogy a számukra megfelelő helyek köre szűkül, és hogy gyakorlatilag mindenhol ki lehetnek téve zaklatásnak. A védelmükkel a görög ARCHELON (ΑΡΧΕΛΩΝ) szervezet foglalkozik, akikről itt lehet például olvasni. Ők a tájékoztató anyagaikban többek között arra figyelmeztetnek, hogy a tengertől öt méternél távolabb ne menjünk be a partra a költőhelyeken, mert ott már a sérülékeny tojások lehetnek a homok alá beásva. Mi azzal oldottuk meg ezt a problémát, hogy megelégedtünk a teknősök látványával egy-egy képeslapon, a boltokban, és nem rohangáltunk/hajóztunk utánuk mindenáron. Ennyi tisztelet jár egy olyan tengeri élőlénynek, aki a föld mágnesessége alapján képes tájékozódni, a legjobb GPS precizitásával - a (tek)nőstények éppen azokra a partszakaszokra térnek vissza tojást rakni hosszú vándorutak után, akár harminc év elteltével is, ahol maguk is napvilágot láttak egykor.

A költőhelyek védelme számos különleges kihívással jár. Sokáig alapvető probléma volt, hogy a Zakintoszra turistákat szállító repülőgépeket éjszaka is fogadta a Zakintosz főváros mellett található Dionüsziosz Szolomosz repülőtér. Ez itt a gond:

Ahogyan ezen az oldalon is olvasható, ahonnét a fenti ábra származik, a jetek jellemzően délkelet felől közelítenek, és zajuk és fényeik megzavarhatnák az éjszaka partra szálllni vágyó teknősöket. 1990 óta ezért az éjjeli landolás már nem engedélyezett, a reptér ilyenkor nem fogad gépeket. (Na persze a közelmúltig görög állami tulajdonú Olympic Airlines azért egészen 1996-ig felmentést élvezett ezzel kapcsolatban.)

Az északnyugati ráközelítés azonban továbbra is ritka, bár a légtér időnként jelentkező zsúfoltsága miatt - és az emiatt várakozó körözésre állított gépek helyzetéből adódóan, aszerint, hol járnak éppen a sziget körül - olykor adódik rá példa. A mi gépünk is így érkezett Zakintoszra, amint a mellékelt ábra mutatja (átrepülés az északnyugati part szirtjei felett):

Természetesen a teknős vs. turista vs. görög munkavállaló vs. görög és nem-görög tőketulajdonosok (vs. stb.) szövevényes összefüggésrendszert érdemes lehet a konfliktus(oka)t meghaladó módon szemlélni. Nyilván az lenne jó, ha egy mindenki számára optimális egyensúly állhatna be hosszú távra - naivan álmodni szép dolog. A már említett ARCHELON szervezet a teknősök és tojásaik védelmét például turistabarát módon igyekszik megvalósítani - tájékoztatás, meggyőzés, nevelés útján. Kicsit a counterinsurgency-re emlékeztet a megközelítésük. Nem ugranak neki ellenségcentrikusan általában a turistáknak, akik vitathatatlanul jót is jelentenek a sziget számára, nem is keveset. Így elválaszthatók a magamfajta "galambok" és a "héják", és talán többen megértik a teknősökkel való békés együttélés megfelelő módját.

Zárásképpen vissza a transznacionalizációhoz. A teknősbiznisz sok pénzt hoz, sokak számára, és egyáltalán nem csak Zakintosz szigetén. Mindenütt megtalálhatók az alábbihoz hasonló szuvenír/játék teknősök, mindenféle formátumban, még többfunkciós változatban is - strandtörülközőn, hűtőmágnesként, kulcstartóként stb. A kép megtekintése közben lehet tippelni, hogy ugyan ki állítja elő ezeket, ha nem a zakintoszi ipar...

Naná! Made in China! Szinte hallom Matura Tamás gonosz kacaját, muhahaaaa... >:-)

Gyorskomment: a politikai viszonyok fragmentáltsága Baghlan tartományban

2010-07-08T16:22:00.014+02:00

Íme, egy igen sokatmondó, legalábbis az erőviszonyok kuszaságát pontosan tükröző áttekintés Baghlan tartomány erőviszonyairól, ahol a magyar PRT (Tartományi Újjáépítési Csoport) tevékenykedik, az AAN-től, bizonyos Fabricio Foschini tollából és elméjéből. Jegyzeteket firkáltam magamnak paintben mindarról, ami itt szerepel, és az alábbi ábra jött ki:

Na, nem kell megijedni, nem kell ezt sem bemagolni, sem egy az egyben elfogadni. Nem is kell kisilabizálni az ábrának a blogra feltöltött állapotában nehezen látható részleteit (bár rákattintva meg lehet nézni őket). Ez csak nyersanyag. Hozzávetőlegesen jelez dolgokat, legelőször is a tartomány fragmentáltságát. A cikcakkos vonalak konfliktuscsoport-határokat mutatnak.

Külön is jelentős tényezőként kellhet számolni ezek alapján az alábbiakkal, illetve különböző, egymással szemben manőverező kombinációikkal:

1. A Dzsunbes-e Millihez kötődő üzbégekkel.

2. Az egykori Dzsamiat valaha Ahmed Sah Maszúd vezette Súra-je Nazar frakciójával, akik nagyon erősek a rendőrség soraiban pl. (főként tádzsikok).

3. A Hiszb-i Iszlámival: "tősgyökeres" gerillafrakció; plusz kormányzók kerültek ki az ő köreikből. (Hamed Karzai, családja, barátai és üzletfelei ezekkel a kormányzókkal próbálták ellensúlyozni a Súra-je Nazar - és többek között Hamed Karzai saját alelnöke, Mohamed Kászim Fáhim - befolyását a tartományban. Ennek következtében az "afgán kormány" mint olyan törésvonalon fekszik, illetve törésvonal szalad át rajta.

4. A tálibokkal.

5. Az iszmaili síitákkal (izmaelitákkal).

* * *

Kapcsolódó cikkek:

"Afghani Stan": McChrystal parancsnok kritikája a kulisszák mögül (2010. június 22.)

Afganisztán ásványi kincsei: az előbányászott téma (2010. június 21.)

Az új Pentagon-jelentés Afganisztánról II. (2010. május 1.)

Az új Pentagon-jelentés Afganisztánról I. (2010. április 30.)

(Közepesen) könnyű zene + focivébé + politika

2010-07-07T07:29:00.013+02:00

Túl az első elődöntőn, már tudjuk, hogy ezúttal is európai (ráadásul NATO-tag) győztese lesz a vébének. Az izgalmak ezzel kicsit véget is értek. Levezetésnek következik ez a pószt.

Ha valakinek nagyon-nagyon elege van már az MTV1-es vébéstáb sajnálatos módon emberségesség elleni bűncselekménynek minősíthető dalocskájából, amelyiknek a refrénje úgy szól, "ez neked is jár, hisz te vagy a sztár" stb., érdemes lehet megnézni, honnét is eredt maga a dallam, amelyet honfitársaink így korrumpáltak. A történet érdekessége, hogy az általuk alapul vett alkotás maga is erősen korrumpált verzió. Vannak benne pl. felejthetetlen "ó-ó-ó-ó-ó" jellegű részek, amelyek helyett szerintem a vuvuzéla bevágva pont királyul szólna. Ezen kívül pedig van benne nagy adag "életigenlésként" prezentált helyeslés a nemzetek békés összecsapásának gondolatával (focivébé) és ennek a mindenfajta hétköznapi, politikai természetű bút feledtető hatásával kapcsolatban. Még az is bele van énekelve, hogy "lengesd tehát a zászlót".

Ez az "eredeti eredetivel" köszönő viszonyban sincsen. Ott a lobogó zászló a szabadság szimbóluma, és az előadó K'naan, egy szomáli születésű, ma Kanadában élő zenész, többek között az olyan posztkoloniális kellemetlenségeket énekli meg, mint az egymással való nem békés összecsapás, amelyen keresztül a posztkoloniális elitek hülyíteni tudják az embereket, és megőrizni hatalmukat. Erősen politikus nóta, nem csoda tehát, hogy a PR-es, aki kiszúrta a dallama miatt, a dalszöveget azért jól átíratta, mielőtt vébéslágert csinált belőle. Kellően depolitizáltan, illetve cenzúrázottan, ha úgy tetszik. Azért bevágjuk az eredeti dalt, hogy hallhassa, aki még nem hallotta:

Közben pedig, ha már a foci a téma, íme egy link a NATO Review legutóbbi különszámához, amely kifejezetten a focivébék, illetve általában a labdarúgás és a politika összefüggéseivel foglalkozik. Színes összeállításokat hoznak, szó esik a Balkánról, Közép-Amerikáról, az angol-argentin feszültségekről a '86-os vébé hátterében (a falklandi háború akkor viszonylag friss élménye miatt). Sőt még az a szégyenteljes pillanat is bekerült az egyik válogatásba, amikor az appeasement leggázosabb kiteljesedéseként az angol válogatott az 1938-as, németek elleni meccsén a brit külügy utasításának megfelelően Hitlert köszöntötte náci tisztelgéssel (az egyetlen erre nem hajlandó, ellenszegülő játékost pedig ejtették a csapatból) - noha Hitler még csak nem is volt ott a stadionban. (Az angolok egyébként 6-3-ra nyertek.) Szóval elgondolkodtató összeállításokról van szó, érdemes átfutni őket: itt (bevezető videó) és itt és itt. Zárásképpen a Helmándban bevetett brit katonák üzenete is szerepel a különszámban, amelyről eszünkbe juthat, milyen lehet a mai német-spanyol megnézése helyett aknavetőtűz beérkezését figyelni egy előretolt műveleti bázison, Dél-Afganisztánban.